Bátran, öregecskén

Megyesi Gusztáv

2004. 09. 15. · Hócipő 2004/19

Nagyon örvendetes, hogy a magyar társadalom most már hetek óta, s nyilván a politikai erők hatására, egyre inkább az érettségéről és az öntudatosságáról ad tanúbizonyságot. Itt van mindjárt a nőkérdés, amelyre szinte egyik napról a másikra lett érzékeny a közvélemény, holott évtizedeken át le se szarta a nőt, mint a társadalom egyenrangú tagját, s úgy beszélt róla, mint a kapcarongyról.

Most azonban láttam egy asszonyt a Parlament épülete előtt, feldúlt állapotban rohant át a Kossuth téren, azt hittem, a villamos alá akarja vetni magát. Szerencsére csak a túloldali járókelőkhöz igyekezett, kezében újságpapírt lobogtatott a szél, s rögtönzött beszédet tartott. Tarthatatlan állapot, mondta, hogy bizonyos politikusok, akik a nép, köztük a nőtársadalom kegyelméből kerültek felelős posztra, nincsenek tisztában az alapvető udvariassági szabályokkal, és a minimális tiszteletet sem adják meg a nőknek.

Az újság egyik cikkére bökött, amit már reggel megismert a lakosság, s mondhatom, igen felháborodott rajta. "Dávid Ibolya bosszúvágyáról és kiszámíthatatlan szeszélyéről van szó", nyilatkozta valami Font Sándor nevű képviselő, akit előző nap rúgtak ki öt társával az MDF-frakcióból, ráadásul parlamenti jóváhagyással. "Akkor se lehet így beszélni", kiáltotta valaki az egyre gyarapodó tömegből, "úgy van, úgy van", felelték rá kórusban. "A férfiak tán nem kiszámíthatatlanul szeszélyesek?", vetette fel valaki, de lehurrogták, hogy most nem az elméleti kérdéseké az idő, most cselekedni kell, kaszát egyenesíteni, fegyverraktárak ajtaját kinyitni; csak a szónok asszony bölcsességén és higgadtságán múlt, hogy a tömeg női része lecsillapodva végül a Hold utcai piac felé vette az útját.

Nem volt rajtam szemüveg, de így is tisztán láttam, hogy Mátrai Márta, a Fidesz nőtagozatának alelnöke volt a felháborodott szónok, felismertem őt szőke kontyáról. Nem lepődtem meg. Mátrai Márta asszony hosszú ideje harcol, tiszteletre méltó következetességgel, a nőket ért atrocitások és verbális gonoszságok ellen. Ő volt az, aki Kövér László lemondását követelte, amikor a Fidesz-politikus Dávid Ibolya bajuszáról beszélt, s hogy nézzen a borotválkozó-tükrébe, miként legutóbb is ő volt az első, aki Gyurcsány Ferenc nőket pocskondiázó szavaira - "tudja a feleség, hogy hol a helye", s hogy "akinek öregecskedő felesége van, az fiatalt akar" - felháborodottan reagált. Szerencsére Mátrai Márta nincs egyedül, hogy mást ne mondjak, a jobboldali sajtó újságírónői is egy emberként utasítanak vissza minden, nőket ért gyalázatot, akár Gyurcsányról van szó, akár másról; Font Sándor nyilatkozata óta például gyújtó hangú vezércikkekben követelik a képviselő eltűnését a politikai életből, miként Kövér Lászlónak se bocsátanak meg soha.

Lám, a szavak ereje, amire pedig verbális társadalom dacára se figyelünk eléggé.

Most hallom a szomorú hírt, hogy Lengyel László, a kitűnő közíró öngyilkossági kísérletet hajtott végre, mert Fábry Sándor kijelentette, hogy "akkor lesz majd rendszerváltás, ha Lengyel László leveszi a kardigánját". Megértem Lengyelt, súlyos szavak ezek. Ráadásul nem is kardigánt hord, hanem tvisztpulóvert, kihajtott gallérú inggel; jó, ismerjük az ilyen, szemenszedett hazugságra alapozott forgatókönyvet, miként jól tudjuk azt is, hogy ki áll Fábry mögött; csak hát itt a népszerű show-man egy egész társadalom kardigánt viselő felnőtt férfi tagjait gyalázta meg, arról nem is szólva, s ezt Mátrai Mártának mondom, hogy hány nő is hord kardigánt?

Fábryt csak azért említem, mert ez az érett ország, a még érettebb politikai erőivel majd’ egy héten át arról vitatkozott, helyes-e, hogy Fábry a legutóbbi műsora felvételén egy bekeretezett Gyurcsány-fotóval jelent meg a színpadon, akkurátusan leköpdöste, majd nyomban utána zsebkendővel fényesre törölte az üveget. És akkor mi van? - kérdezhetnénk jobb időkben. Semmi, az égvilágon. Svejk légyszaros Ferenc József-portréjáról csupán írni, vagy még később a színpadra Sztálin-képpel beállítani, s megkérdeni: hová akasszam? - kicsit mintha kockázatosabb, bátrabb lett volna, hogy úgy mondjam, volt benne kunszt. Ma már maximum az a nagy húzás, ha elébb törlünk le bármilyen portrét, s csak azután köpjük telibe, mert ezzel legalább higiénés igényeinket demonstráljuk. Vegyük tudomásul: nőink általunk mindannyian öregecskék, szeszélyesek, esetenként bajuszt is viselnek, csak mi vagyunk bátrak, merészek. S ha ez valami nőnek nem tetszik, az köpjön egy nagyot, vagy álljon ki elénk, s lefelé fordított hüvelykujjal mutassa, hogy a mi a nagy újság irányunkba.

Nem fog sokat tévedni.