A 66-os úton...
Farkasházy Tivadar
2016. 12. 21. · Hócipő 2016/26
Keverednek a dátumok, soha semmit nem jegyeztem le, az emlékezetem pedig véleményes – mondaná Zombori középpályás. Amikor élete utolsó két hetében Dérivel naponta beszéltem Mexikóban egy telefonközpontos jóvoltából, egyszer benyomtam a magnót, elkezdett kattogni, mire János megkérdezte:– Rögzíted a beszélgetésünket?
– Ugyan, dehogy!
Azonnal kikapcsoltam, ez az ember a világ túloldaláról is a vesémbe lát. Holott csak tanúsítani akartam, hogy valaki a halál árnyékában is azt tartja a legfontosabbnak, hogy a barátait megvigasztalja.
Megyesiről is két éve tudom, mekkora a baja, de nem vitt rá a lélek, hogy egyszer is leírjam egy mondatát. Így most se lesznek időpontok. Szóval egyre jobban fájt a lába, járt masszázsra, fizikoterápiára, ám mind rosszabb lett. Engem pedig elkezdett a frász kerülgetni, mert Bajor Iminél is így kezdődött, de nem mertem neki mondani, mivel udvarias vagyok, más szóval hülye. Aztán elérkezett a nap.
ELSŐ PECSÉT
– Prosztatarákom van.
– Biztos?
– 800-as PSA-t mértek. 4 felett van rá esély. Az enyém kétszázszor annyi. De hát ez egy drága vizsgálat, háromezerbe is belekerül, a labor nem nézi meg vérvételkor, háziorvos sem kérheti, csak az urológus rendelheti el.
– Akkor ez a 22-es csapdája, ha nincs panaszod, miért mennél urológushoz?
– 40 év feletti férfiaknál nem ártana. Úgy tudom, egy méhnyakrákszűrés a többszörösébe kerül. De attól nem kell félnem.
– Ettől fájt? Miért nem jutott az eszükbe?
– Igen, ez már áttét. Valamelyik csigolyámnál, onnan sugárzott ki. De talán egy ideig elélhetek vele.
A hangja oly nyugodt, mintha egy jogtalan taccsot róna fel Kassainak, csak úgy, elvi síkon. Életem egyik legnagyobb ajándéka, ha egy sort se írna, akkor is. Ilyen embert csak írni lehet. Remélem, nem remegett a hangom, amikor beleszóltam. Mondom a 800-at az urológusomnak, háromszor is rákérdez, nem tévesztettem-e össze valamivel, nem jó jel. Nem jó? Borzalmas.
35 éve ismerem, akkor kezdett el írni a Magyar Ifjúságba, Szilágyi Jancsi áradozott róla először a Rádió mellettem lévő szobájában.
– De hisz borzalmakat írt rólad, hogy milyen rossz interjút csináltál Puskás Öcsivel a Skála Metróban.
– Attól még iszonyúan tehetséges. Egyébként igaza volt.
Ritka, amikor valaki így dicséri a leteremtőjét. Négy év múlva már beszippantjuk a Rádiókabaréba, s kezdettől ír a Hócipőbe, amelynek a kilencvenes évek végétől egyik tulajdonosa. Őszinte részvényem – mondaná Boncz. Másra nemigen jó.
MÁSODIK PECSÉT
– Valami milliós gyógyszer állítólag megállítja. Ha megkapom.
– Szóljak valakinek?
Szavaim fedezetértéke a nullával egyenlő. Játszom az eszemet, mintha még számítanék valahol, szerencsére azonnal leint.
– Inkább azt mondd, miről írjak?
Ilyet még nem kérdezett. Az ember hozzászokott a remekműveihez, van másokkal elég gondja. Ez a 27. szezonunk, mától küldöm a tippmixet a Félcipőhöz. Garas mondta egyszer a szobámban, hogy kimegy Hollywoodba, az ő figurájához minden filmben akad egy mondat. Guszti minden Félcipőbe húsz ilyet írt. A 2. oldal szentségéhez nem nyúlok, Bach is hetente szállította a lipcsei Tamás-templomba. A vasárnapi mise is lapzárta.
HARMADIK PECSÉT
– El tudsz jönni az estedre?
– Nem.
– Nagyon várnak.
– Nem tudok járni. Őrületesen fáj.
– Viszlek, hozlak, egy nap alatt elkapkodtak.
– Megpróbálom. De engem kéne.
Megtette, szenvedett, számtalan póz csődöt mondott. Első hócipős cikkében két fényképet kommentált, az első a szónokot ábrázolta egy pesti bérház udvarán 1949 tavaszán. Felette Sztálin képe és egy felirat: Éljen Rákosi! Győzedelmes párttal a szocializmus építéséért. De ő a második képről írt, a csüggedt, gyanakvó emberekről, a rájuk váró 40 évről. Visszaadhatatlan sorok. Dehogy visszaadhatatlanok, még a télen megismételjük.
Itt is az embereket nézem. Egy életfogytos tartja bennük a lelket.
NEGYEDIK PECSÉT
– Megoperálnak. A sugarazás és a kemó nem hozott eredményt. A drága gyógyszer se. Azt mondják, jó lesz. Van valami jó a Félcipőbe?
Bár olyan jól sikerülne az első, mint a második fog. Remegve várom, hogy hívjon:
– Nem mozognak a lábaim, de azt mondják, majd beindulnak. Kiküldenek Keszire rehabilitációra.
Ismerem, nemrég jártam ott, a fülzúgásommal próbálkoztak valami búvárharangban, Kovi ült szemben, hármasban húsz atmoszférával, nem egy nagy pornó. Aztán átküldtek a tolókocsisok közé jutalommasszázsra, kábé egy ráolvasással ért fel. Friss gerinctöröttek, akik két napja tudják, miben fogják leélni az életüket, s szívószállal enni, mint egyetlen torna. Csengő hangja nem téveszt meg, Déri is így közölte velem a tüdőrákját a Jánosban, egy perce tudta meg a proftól, míg kinn vártam, addig azt mondta neki, vihar egy pohár vízben.
– Mit jósolnak?
– Az orvosok azt, hogy majd beindul, de a gyógytornász legyintett, hogy ne is reménykedjek, ezek bénák maradnak. De nem ez a baj.
Mint egy ütődött, nézek rá, ha nem ez, akkor micsoda?
– Az élet a babakocsitól a tolókocsiig tart, ezt ma elég nyugodtan vettem tudomásul, de hozzátették, hogy pelenkától pelenkáig.
– Szerzünk egy állandó nővért.
– Van még egy kis gond. Tudod, a harmadikon lakunk az óbudai Főtéren, és nincs lift.
– Majd elcseréljük.
– Bérlakás.
– Megoldjuk. Mekkora?
– 61 m2. De nem akarok elmenni Óbudáról, itt éltük le az életünket, a szüleim is.
– Kivéve kitántorgott lányaidat.
Kocsija nincs, kocsisokkal fröccsözött egy krimóban, márkás italokat sose rendelt, ennyi jutott a legnagyobb magyar újságírónak.
ÖTÖDIK PECSÉT
Jó emberek segítségével egy 69 m2-es X. emeleti panelbe jut, jól felvitte az Isten a dolgát, láthatja az épülő Dagályt, eleget írt Gyárfásnak a Sport Pluszba. Csak sokezres könyvtáráért aggódik, lesz-e hozzá karja.
HATODIK PECSÉT
Én is tologathatnám a Selyemgombolyítótól a régi lakásáig, de feljajdul minden lépésnél, annyira fáj a töredezett járda. Megkapja Kertész Imre ágyát Magdától, ő is elmegy. Esterházy is, akivel naponta tervezték, hogy csak kihúzzák egymást. Egy tanyára is jártak nyaranta, hol kapcsolódjon ki az egyetlen magyar háromszoros Pulitzer-díjas. Nyomom a focit, hátha lekötöm, de hiába járt a Than Károlyba, nincsenek szabad vegyértékei. És, Hócipő, Népszabi, Balzac legalább lábtempózhatott az adósság tengerében. Fürdőszoba csak Eszter segítségével, öt nővér között tartottam versenytárgyalást, kupecként alkudozva, szerencsére tündérbe botlottunk. A köszönet húsz éve tilos köztünk, csak egyszer meséltem el neki, hogy meguntam érte és Váncsáért venni az Ést, Dériért, Sándor Gyuriért nézni a tévét, Andrassewért járatni a Népszavát, Paráért, Makaiért olvasni a Mancsot, egy lapban is lehetnek, el se olvasom őket, majd otthon. Áradozok Dzsudzsák szögletéről valami emírnél, de már hiába.
– Nagyon fáj, a lábam, a derekam, az elakadt katéter miatt 39 fok a lázam, megpróbálok mindent rendbe hozatni, s akkor csak a rák marad. Szóval ezt a számot kihagynám.
HETEDIK PECSÉT
Már két hete nem láttam, kapom a hírt, bekerült a közeli Hospice intézetbe. Polz Alaine alapította, jártam ki hozzájuk a Dunakanyarba, már nem tudtak Mészöly Miklóssal úrrá lenni a kerten, de úgy viselkedtek a rájuk nőtt bozótban, mintha egy elegáns angolkert közepén diskurálnánk. Rohanok be azonnal.
– Mitől vagy rosszkedvű?
– Én? Dehogy vagyok!
Ugrálok témáról témára, kóstolgatom, hogy elüssem a rémületem, egy csontváz maradéka s két élénk, csillogó szem. Közélet ugrik, már a Fradi is, képzeld, 8 éves Dani unokám 5 meccsen 6 gólt rúgott, mennyi is vagy? 66. Mint Esterházy. Akkor pont 33 éve élünk, írunk, focizunk, remélünk együtt. 48 óra múlva tudom meg, ez a másfél óra az utolsó, amikor még tisztán és hosszan válaszol. Hazamegyek – néz rám. Tíz perc, amíg megfordítom, és kiosonok. Aztán már csak egy SMS érkezik.
Örök vadászmezők? Lógázza a lábait a felhők tetején? Odafenn találkozunk? Ezeket mind kihúzná.