Munkásosztály Mexikóból

Megyesi Gusztáv

2016. 07. 20. · Hócipő 2016/15

Néhány héttel ezelőtt bombaként robbant a hír, hogy mexikói varrónők érkeztek Nógrád megyébe három hónapos munkára. A Szügy község melletti ipari park egyik külföldi vállalkozója nem talált a közelben varrni tudó varrónőket luxuskabriók ponyvájának összevarrására.

A hír annyiban módosításra szorul, hogy a mexikói varrónők nem csak varrni jöttek Magyarországra, pontosabban a Salgótarján-közeli Szügy községbe, hanem a helyi asszonyoknak is megtanítani a varrás tudományát. Szégyen, mondhatnánk erre, anyáinkra gondolván, akik nagyanyáinktól megtanulva, bármit össze tudtak varrni, a mai generáció jóvoltából pedig úgy néz ki, mintha Magyarországra még a tű feltalálásának a híre se érkezett volna meg. Vagy nagyon is megérkezett, csak épp aki varrni tud, már rég elhagyta az országot, és külföldön kamatoztatja a tudományát; arról azonban, hogy hány varrónő kezdett új életet idegen földön, sajnos nincsenek kimutatásaink.

Ennél azonban sokkal izgalmasabb kérdés, hogy a mexikóiak bejövetele kulturálisan hogyan hatott a térségre, az elvárt módon integrálódtak-e a Nógrád megyei hétköznapokba, vagy elkezdtek erőszakosan dominálni. Hiszen mégiscsak idegenek, akik ugyebár – tudtuk meg már tavaly óriásplakátokról − idejönnek, és elveszik nem létező varrónőinktől a munkát, szexuálisan zaklatják a férfilakosságot, s ki tudja, hányan készülnek közülük terrorcselekményre.

Örömmel jelentjük, hogy eddig egyetlen hír sem érkezett atrocitásokról, hogy a mexikói asszonyok gyanútlan palóc férfiakat erőszakoltak meg, őseiket követve piramisok építését követelték volna az önkormányzattól, meg hogy a Rákóczi utat nevezzék át Holtak útjává. Mint tudvalevő, a korabeli hétköznapi élet szerves része volt az emberáldozat, hitük szerint ha nem tépik ki naponta 130 élő áldozat szívét, akkor nem kel fel többé a Nap. Ez irányú kísérletnek azonban Nógrádban semmi nyoma.

Sőt, ami például a gasztronómiai vonatkozásokat illeti, nem erőszakolták rá senkire a chilis bab fogyasztását, épp ellenkezőleg, az illetékes hatóságoknál épp ők kezdeményezték a mexikói ételként árult csirkefajitas meg a tortillaszendvicsek azonnali betiltását, mert még csak nem is hasonlítanak az eredeti, mexikói változatukra, és lejáratják a konyhájára kényes közép-amerikai országot.

Miért fontos mindez?

A napokban kérte a gyáriparosok szövetsége, hogy a kormány sürgősen kezdje meg 250 ezer szakképzett külföldi munkás betelepítését Magyarországra, különben leáll a magyar gazdaság, annyira nincsenek szakemberek a szakmunkákra. Az ötlettel a kormány részéről Varga Mihály miniszter is maximálisan egyetért, azzal a megkötéssel, hogy csak unión kívüli munkások jöhetnek szóba, s közülük is csak azok, akik képesek kulturálisan integrálódni a magyar hétköznapokba. Magyarországon ez a napi intenzív propagandának és a lakosság idegenszeretetének és nyitottságának köszönhetően egyelőre teljesíthetetlen feltételnek számít. Ha az unión kívülre tekintünk, akkor a honi közfelfogás szerint Dél-, illetve Közép-Amerika eleve nem jöhet szóba, mert ott nem szeretnek dolgozni, állandóan a kormány megdöntésén jár az eszük, az afrikaiak nem is ismerik a munka fogalmát, az ázsiaiaknak már eleve ferdén áll a szemük, az arabok mind terroristák, a mintaállamban élő törökök éppen a múlt héten puccsoltak, de azt is elrontották, ráadásul hiába volt egykoron híres fürdőkultúrájuk, ma már nem mosdanak annyira. Ráadásul velük jönne Jumurdzsák, hogy a talizmánját keresse Egerben Cecey Éván és Bornemissza Gergőn.

Volna még az Egyesült Államok, ám azokat jelenleg épp gyűlöljük, lehet, hogy háborúba is lépünk velük. Marad Svájc. Szerencsére a munkaerő-toborzó irodák előtt hosszú sorok várakoznak magyarországi munkalehetőségre, a kormány pedig a magyar közmunkaprogram bevezetését fontolgatja. A svájci munkás ellen szól viszont, hogy náluk lila a tehén, és a legjobb csatáruk albán.

Úgy néz ki azonban, hogy minderről kár is beszélni, mert szintén a magyar kormány nevében Lázár miniszter bejelentette, hogy Varga Mihálynak a magyar kormány nevében tett bejelentése külföldi munkások betelepítéséről nagy marhaság, szó sem lehet róla, a magyar kormány ugyanis nem bevándorlókkal akarja megoldani a problémát, hanem a több százezer roma és nem roma közmunkásnak a munkába való visszavezetésével.

Ami persze valamivel időigényesebb program, mint kétszázötvenezer svájci szakmunkás betelepítése. Szerencsére a közmunkások átképzése már két éve megkezdődött, a legutóbbi hírek szerint a közmunkás hallgatók jelenleg a hópehely és a napocska lerajzolásánál tartanak; kérdés, hány hét kell még ahhoz, hogy a CNC-esztergát kezelni tudják. Az esztergapadot azért említjük, mert több gyárvezető szerint a szakiskolákban a tanulók elméletben megtanulják ugyan, hogy mi az a CNC, de hogy miként kell a vasat a gépbe befogni, arra már nincs se idő, se oktató.

Szerencsére Szügyön a közeli ipari parkban nem esztergályost keresnek az újsághirdetésekben, hanem minőségbiztosítási mérnököt, folyamatellenőröket és gyártásvezetőket. A hópehely és a napocska lerajzolásának elsajátítása természetesen nem zárja ki, hogy valaki ettől a tudástól kiváló folyamatellenőr legyen, ám a munkaadók valahogy nemigen hisznek ebben.

Becslések szerint egyébként a rendszerváltás óta másfél millió dolgozó tűnt el a magyar gazdaságból, már ha tényleg ennyi. Tudniillik ez statisztikai adat, márpedig Magyarországon jelenleg a legnagyobb válságot a statisztika éli át, úgy is mint tudomány, s úgy is mint nélkülözhetetlen háttérszolgáltatás.

Hogy mást ne mondjunk, amíg a gyáriparosok szerint 250 ezer szakképzett dolgozóra van igénye a magyar gazdaságnak, addig a statisztikai hivatal szerint csupán 36 ezerre, voltaképp tehát semmi szükség vendégmunkásokra.

Kérdés, hogy nem lett volna-e célszerűbb, ha a varrónőkkel legalább egy statisztikust is hoznak Mexikóból?