A legvalóbb világ

Megyesi Gusztáv

2004. 10. 27. · Hócipő 2004/22

Nem tudom, ki hogyan van vele, de én már nagyon unom a Zalatnay Saroltáról szóló híreket, márpedig azokból most már naponta tucatnyit is kap a nagyközönség. Legújabban azt, hogy mire e lapszám az utcára kerül, a művésznőnek már a börtönben kellene lennie, de feltehetően nem lesz ott, mert a betegségére hivatkozva halasztást kért, s tudvalevő, hogy Magyarországon ha bárki börtönhalasztást kér, minden további nélkül megkapja, különösen, ha egyszerű állampolgár az illető, mert ez össztársadalmi érdek. A művésznőnek ráadásul komoly küldetése is van, az utolsó szabadlábon töltött napjait ugyanis élő adásban közvetíti az egyik tévétársaság, be van a művésznő lakása kamerázva, minden mozdulata követhető; ez ám az igazi valóságshow, és csak remélni lehet, hogy szellentőversenyre nem kerül sor, és Sebeők János se bukkan fel a nappaliban.

Azt ugye megérti az ember, hogy a bulvármédia is a sajtó része, s valamiből meg kell élnie. Ez mindenütt a világon így van, legfeljebb a világ szerencsésebb, mert jobb helyeken Madonnáról vagy Eminemről írnak végeláthatatlan cikkeket; istenem, nekünk Zalatnay Sarolta meg Koós János jutott, utóbbit azért említem, mert most jelent meg a bulvárlapok címoldalán, hogy a művész úr nem beteg, ami azért hat a reveláció erejével, mert eddig se volt semmi baja. Jó, a magyar közönség is éhes a hírre, nem is tudná nyugodtan álomra hajtani a fejét, sőt egyenesen depresszióba esne, ha nem közölnék vele, hogy milyen szomorú sors vár a művésznőre a börtönben. A cellába, például, csak tisztálkodószereket, hajtógáz nélküli dezodort, hajszárítót vihet be, hajfestéket, magas sarkú csizmát már nem, sőt, a fehérneműt is a börtön adja, továbbá zárt, lapos cipőben kell közlekednie, ami a kisebbik baj, de csak külön engedéllyel és a börtön könyvtárában hallgathatja meg saját lemezeit.

Mondom, ezek nyilván fontos információk, érthető hát, ha ezekről ír a sajtó. S mondjuk, nem K. Lajosné ismeretlen, teljesen középszerű, áruházi lopásért elítélt négygyermekes asszony börtönkörülményeiről, akinek egyébként ügyvédre se futja, hogy kegyelmi kérvényt fogalmazzon meg eddigi érdemeire és sanyarú anyagi helyzetére hivatkozva, vagy legalább, hogy elintézze, hogy megfelelő papír ellenében a rabkórházban várhassa ki a szabadulás óráját.

Nem. Én azért unom a Zalatnay-híreket, mert napról napra szembesítenek a nagy magyar valósággal, és az eléggé unalmas, nincs benne semmi új. Ha a művésznő nem százmillió, hanem tízmilliárd forintot csalt volna el, akkor ma maximum házi őrizetben van, de húszmilliárdnál már föl se vetődött volna a büntethetősége, sőt ő osztogatta volna a lapokat. Amit azért említek, mert amint nemrég bejelentette, hamarosan ki fogja teríteni a kártyáit, mégpedig könyv formájában. Ebben a könyvben leírja, hogy mely közéleti szereplőkkel, adott esetben többgyerekes és igen nagy hatalmú politikussal bújt össze az ágyban, akik aztán, amikor bajba került a művésznő, elfordultak tőle, ahelyett, hogy segítették volna. Most tehát újabb disznóságok leleplezésének nézünk elébe, az előzetes szerint nemcsak az lesz leírva, hogy a többgyerekes politikus milyen szemét ember, hanem hogy egyáltalán nem vonzó férfi, akivel lefeküdni maga a kínszenvedés. Jó, a leleplező írások nálunk nem az igazságkeresés és az igazmondás jegyében születnek, hanem bosszúból, de minimum érdekből, de akkor aztán nincs isten és nincs haza: ha nem segítesz nekem, megnézheted magad - ám épp ez az, ami most már a végletekig visszataszító.

Márcsak azért is, mert tegyük fel, hogy a művésznő nagy hatalmú politikus szeretője enged a kérésnek, és segít Zalatnay Saroltán. De hát hogyan segít? Elintézi, hogy a bíróság felmentő ítéletet hozzon? Visszafizeti a károsultaknak a művésznő helyett a százmilliót? És ha igen, akkor a saját zsebéből fizeti vissza, vagy a jól bevált módon, közpénzből? És ha mindezt megteszi, és nem születik meg a leleplező könyv, akkor ő már tisztességes politikus, sőt vonzó férfi, aki ennek ellenére hű a feleségéhez?

Hányinger, mondhatnánk erre az egészre, pontosan az a hányinger, amit saját bevallása szerint a művésznő is érzett, amikor a nagy hatalmú politikus ágyába bújt. Kár, hogy akkor még nem volt bekamerázva a lakása a publikum gyönyörűségére: nem valamiféle manipulált valóságshow-t, de az igazi magyar valóságot látta volna az ország.