„Vesszen Puskás, vesszen Sebes!”

Megyesi Gusztáv

2016. 07. 06. · Hócipő 2016/14

Amikor 1954 nyarán a magyar labdarúgó-válogatott hazaindult a svájci világbajnokságról, a játékosok legnagyobb megdöbbenésére a vonatszerelvény a Keleti pályaudvar helyett már Tatán megállt, és mindenkinek le kellett szállnia. A döbbenetet csak fokozta, hogy az edzőtáborban kötöttek ki, ahol személyesen Rákosi Mátyás, a párt mindenható főtitkára várta őket, ám számonkérés, vagy az internálásról szóló döntés közlése helyett megköszönte a csapat szereplését, amellyel méltóképpen képviselte a szocializmust építő magyar Népköztársaságot.

Nem valószínű, hogy létezik valaki, aki ne tudná, hogy a Puskás-féle aranycsapat nem kis csalódást okozva, a döntőben a korábban egyszer már tönkrevert németektől kikapva, csak a második lett.

Hatvankét évvel később ugyanennek a futballimádó nemzetnek a válogatottját a Hősök terén több tízezer szurkoló ünnepelte euforikus állapotban, a fiúkat és a szövetségi kapitányt is nemzeti hősöknek nevezve. A fiúk az Európa-bajnokság 24 csapata közül a 13. helyet szerezték meg. A felfokozott hangulatot ők is azonnal átvették, ami nem csoda, hiszen a franciaországi meccseiken húszezer magyar turista űzte-hajtotta őket, itthon pedig ezrek drukkoltak piros-fehér-zöldbe öltözve a nyilvános kivetítők előtti közös meccsné- zéseken, a mérkőzések után pedig elözönlötték az utcákat, leálltak a villamosok, négynaponként élt meg az ország szilveszteri bulit.

És nem volt megállás. A Hősök terei fogadáson Dzsudzsák Balázs csapatkapitány már nemzeti egységről beszélt, amit a csapat kovácsolt egybe a játékával, s érződött, hogy mindezt komolyan is gondolja, miként a köztévé is folyamatosan harsogta, hogy a fiúk az Európa-bajnokságon szerzett egy győzelmükkel, két döntetlenjükkel és egy vereségükkel megváltoztatták nemcsak az emberek közérzetét, de egymáshoz való viszonyát is. Mintha megszűntek volna a konfliktusok, az emberek mosolygósak lettek, derűlátók, újra vállvetve állt össze a magyar, tudott összefogni, a nehéz pillanatokban is sírás-rívás helyett bízni és biztatni, s lám, meglett az eredménye.

Hatvankét évvel ezelőtt bezzeg érdekes módon egyetlen Ibusz-csoport sem biztatta Svájcban a csapatot, és a katasztrofális világbajnoki második hely után teljesen elpártolt tőle. Mi több, zavargások törtek ki az országban, Pesten mintegy hetvenezer ember vonult a Keleti pályaudvarra „Vesszen Puskás, vesszen Sebes!” rigmust skandálva köszönteni a vb-ezüstérmes, pár nappal előtte a brazilokat és Uruguayt bravúrosan legyőző csapatot. Kirakatokat törtek be, Sebes Gusztáv szövetségi kapitány közelben lévő lakásának ablakait bezúzták, a családját halálosan megfenyegették, de kapott a Népsport, a mai Nemzeti Sport jogelődjének szerkesztősége is.

Képzeljük el, mi van, ha a döntőben a magyar védelem kap olyan gólokat, mint a mostani a belgáktól, amikor bolondot csináltak hátsó embereinkből, akik azt se tudták, hol a labda. Mai fejjel azt várná visszamenőleg az ember, hogy a német–magyar döntő után a Keleti pályaudvart zsúfolásig megtöltő tömeg egyszerűen nem vesz tudomást a németek elleni vereségről, mint mi a belgák elleni 0-4-ről, és csak a korábbi győzelmeket ünnepli. Nem, ez elképzelhetetlen lett volna, az a csapat ugyanis a világ legjobbja volt, attól lehetett várni valamit, sőt elvárni a világbajnoki címet.

Hosszú-hosszú évek következetes munkájával azonban sikerült itthon elérni, hogy az Európa-bajnokság előtt nem várt senki semmit a csapattól, így teher nélkül, felszabadultan játszhatott, nyugodt körülmények között, értő kezek és fejek által felkészítve, hogy aztán a nem várt csoportgyőzelem tényleg egy egész országot bolondítson meg, kamaszkorunk legmámorosabb érzését visszahozva.

Plusz, hogy egyszer sem kerültek szóba a magyar futball olyan alapvető fogalmai, mint például a bunda.

1954-ben az emberek az első indulatuk elszálltával racionális magyarázatot kerestek a kudarcra. Száz Mercedes gépkocsiért eladtuk a meccset a németeknek – ez volt a legelterjedtebb magyarázat. Most viszont szóba se került, hogy a belgák ellen Dzsudzsák lövései rendre azért nem találtak kaput, mert az ellenfél összetörhetetlen luxusautóval fizette le a magyarok csapatkapitányát. De még az se, hogy mindenkit becsapva előre megbeszéltük volna a portugálok elleni döntetlent, hisz az iksz mindkét csapatnak nagyon is megfelelt.

Két hétre megtisztult a magyar foci, és legszebb arcát mutatta, tényleg együtt élt játékos és szurkoló, utóbbi isteneknek tekintve előbbieket. Ezt egyetlen sportág sem tudja elérni. Pedig a magyar focisikerek hetében kajak-kenu Európa-bajnokságot is rendeztek, 15 érmet hoztunk haza, köztük öt aranyat, Kozák Danuta egymaga hármat, ám szinte visszhang nélkül. A férfi kézilabda-válogatott a szerbek ellen sikerrel kvalifikálta magát a világbajnokságra, akadt olyan sportrovat, amelyik nem tartotta fontosnak közölni a hírt.

Viszont azt az újságokból tudjuk, hogy a Múzeumok éjszakáján ünnepélyes keretek között állították ki a Szombathelyi Képtárban Király Gábor immár nemzeti szimbólummá vált szürke mackóalsóját, Dzsudzsák Balázst pedig a legmagasabb megyei kitüntetéssel jutalmazta Szabolcs-Szatmár-Bereg megye közgyűlése a térség Európa-bajnokságon tanúsított népszerűsítéséért.

Mi lett volna itt, ha a 12. helyen végzünk?