Tanúvédelem
Farkasházy Tivadar
2016. 04. 13. · Hócipő 2016/08
A Fehér Házban ismertem meg TGM-et ’89 decemberében. Csurka, Torgyán, Petrasovits Anna mellett ült, a szilveszteri Rádiókabarénak elég nagy slusszpoénja lett, hogy Krassó Gyuri, ha már ott van, a Magyar Október Párt nevében maroknyi hívével elfoglalta a pártközpontot. Gazsi pár hét múlva már képviselő, feledhetetlen volt a bevonulása a kádári parlamentbe. Aztán évekig együtt chartáztunk, három szónokhoz ragaszkodtam, Konrád volt a bölcs, TGM a szellemes, Vitányi harsogott. A Szabin nők elrablásának direktora, Rettegi Fridolin is egyetértett volna vele, ezredéves színházi szabály a három őselem. Az első szárszói találkozók alapembere, óriási élmény volt olykor vele szárnyalni, csak hálával és köszönettel tartozom neki, nem mintha igényt tartana rá. Egyszer egy könyvét is bemutathattam, akkoriban konzervatív liberális volt, remek sálakkal, csontfejes sétapálcával. Eleganciáját azóta is megtartotta, nézeteit kevésbé, most valahol a szuperbal felé jár, ezt minden bántó él nélkül mondom, ezer jó példa van rá, s az ellenkezőjére. Szelleméért rajongok, számtalanszor meglepett, sosem panaszkodott, miközben tudtam, mily nehezen él. Azok is tudták, akiknek lehetőségük lett volna rá, hogy méltó körülmények között fejthesse ki képességeit. Kézírása bámulatos, a betűit szerzetesek is megirigyelhetnék, csak Verebesé hozzá fogható, de őt már nem olvasom.Ideje rátérni arra, hogy mi a bajom vele, mert alaposan kiborított. Azt még értettem, hogy Pozsgay nekrológjában nem emlegette az elhunyt 57-es hírhedt kecskeméti cikkét, amelyben az ifjú Imre a tömlöcben kivégzésére váró Nagy Imrét jellemtelennek nevezte, szellemi képességeit pedig egy adóvégrehajtóéhoz hasonlította. Bizonyára az ízlése tiltotta, ilyen alkalmakkor nem szokás.
Azt már nem, amit írt róla. Avval, hogy a Kádár-rendszer „legitimitását” rövid úton hatályon kívül helyező Berend-bizottság kínosan mértéktartó 1956-értékelését („népfölkelés”) nyilvánosságra hozta – s így mindörökre bekerült a magyar történelembe, teljes joggal –, megteremtette annak a lehetőségét, hogy a magyar állampárt nagyobb ideológiai szenvedések nélkül (és a magyar nép sortüzek nélkül) átvészelje a rendszerváltást. Nyerssel, Németh Miklóssal, Hornnal, Medgyessyvel s rég elfelejtett másokkal együtt sikeresen terelte át az MSZP-t a polgári táborba.
Teljes joggal került bele a magyar történelembe? Hiszen egyszerűen ellopta a népfelkelést. Pár nap múlva nyilvánosságra hozták volna. Meg is tették, csak a bizottság egyik tagjaként Pozsgay azt mondta, mint Molnár Ferenc, amikor hallott egy jó történetet. Ez jó! Ez nagyon jó! Ez olyan jó, hogy mától kezdve én mondtam. Horn is ezt tette Németh Miklóssal, máig egyedül az ő nevéhez fűződik a határnyitás, így lett Károly-díjas is, anélkül, hogy a felét felajánlotta volna egykori főnökének. És akkor még nem szóltam a Pozsgay kinevezte tévékuratóriumról, amellyel máris korlátozni akarta az éledező sajtószabadságot. Bővebben Markostól, Nádastól és a szóhoz sem jutó Déritől, Rádiókabaré 1989 szilveszter.
De ez csak bevezető, egy másik mondata ütötte ki a biztosítékom. Amellyel a kádári kor politbüróját jellemzi:
Az, ahogyan az alapvetően rendszerhű kispolgári humor és kispolgári moralizálás (Bacsó Péter: A tanú, Karinthy Ferenc: Házszentelő) az 1989 előtti rendszer sztálinista és posztsztálinista korszakát „elemezte” – a „diktatúra” és a „korrupció” primitív álfogalmaiban –, lényegében a reformer pártelit véleménye is volt.
Tudom, TGM egyik kedvenc hobbija a heroizálás és a deheroizálás, imád szembefordulni a közvélekedésekkel. Csakhogy egyike voltam azoknak, akik 1977 tavaszán a Bányász B teremből kijőve órákig kóvályogtunk a Ferenc körúton, az Andrej Rubljovig nem éreztem hasonlót a Toldi előtt, ez a csodálatom azóta sem szűnt meg Bacsó, Kállai, Őze és a többiek remeke iránt. Pedig hány film tűnt el azóta emlékezetem süllyesztőjében, amelyeket egykor nagyra tartottam! Ez a film nyolcéves szendergés után került ki a dobozából, 47 éve forgatták, 39 éve nézhetjük, még Gdan´sk és Afganisztán előtt vagyunk, egyes mondatait kórusban mondjuk már, mint kálvinisták a zsoltárokat. Ennyi kispolgár lenne az országban? Persze, hogy lehetett volna még bátrabb, csak akkor még 12 évig a dobozban rostokol. Vagy el se készül. Százezrek szemét nyitotta ki, mint korábban Moldova szatírái, a legfontosabbat mondták ki, legalábbis már pedzették, hogy úgy hülyeség az egész, ahogy van. Gúzsba kötve táncolni, az igen, az valami. A Savaria táncversenyen könnyű tangózni, a zsúfolt hatoson tessék, nekünk ez adatott meg az Elbától keletre. Bástya elvtárs egyik elődje Hasˇek ifjú Habsburg tábornoka, a császár unokaöccse, akinek érkezése előtt két hétig söprik a garnizont, mire megérkezve felteszi a lornyonját: tud önök közül valaki nyúlszájat csinálni? Direkt nem a Svejkből idézek, bár Pelikán ahhoz is mérhető. Vagy a Tűz van, babám is kispolgári? Hiszen csak arról szól, hogy az öreg főcsővezetők nem tudnak összehozni egy tombolát. Nem akarok az ellenkező végletbe esni, a végén még arra lyukadok ki, hogy amikor Schneider úr azt kiabálta, hogy hagymát, hagymával, akkor polgári forradalmárként a feudális lakájok, a népnyomorító Hyppolitok ellen harcolt.
Idős kollégám, Soós Bandi szerint, ha kihoznak eléd egy tál homárt, bélszínt, kaviárt, szarvasgombát, libamájat, ám a szélén van egy kis kutyaszar, az egésztől elmegy az étvágyad. Ezt akarták a cenzorok mindig lekaparni, szakmám próbatétele volt, hogy ne hagyd. Igen, ennyire futotta, de a sorok között olvasás, a kódolás igenis művészet volt. Persze kellett a végére olykor egy vörös farok, bár Bacsó villamosa azt is jelzi, hogy Virág elvtárs itt él köztünk, tán ismét szabó, csak Péter Gábor most nem a lefogottak reverjét simogatja az Andrássy út 60.-ban, hogy milyen szövetből van.
Persze elfogult vagyok, mert Péter elhozta az egyik szárszói árverésre a munka során általa használt forgatókönyvet, tele húzásokkal, javítgatásokkal, és minden licitet tartottam, virtuális árát egyik zsebemből a másikba téve. Kiírtam belőle 16 idézetet longobárd sorban, mára némelyiket lecsupaszítottuk, nem hiszem, hogy Madách Tragédiáján kívül bármiből ennyit képesek lennénk idézni. Tessék:
– Szegény Dezső!
– Csak kutassanak, elvtársak, a feljelentés szent dolog!
– Ez egy komoly, névtelen feljelentés volt, géppel írva.
– A statuálás a lényeg, mert aszerint kapja apuka a büntetést.
– Gogolák elvtársnő, ugye ez egy új szoknya magán? Kurta. Hagyjuk csak a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának.
– Tudja, Pelikán elvtárs, egyszer majd kérünk magától valamit.
– A nemzetközi helyzet egyre fokozódik!
– Az élet nem egy habostorta!
– Ez mi?
– Az új magyar narancs, Bástya elvtárs! Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk!
– Éppen az a gyanús bennük, hogy egyáltalán nem gyanúsak!
– De hát én se vagyok gyanús, és mégse vagyok kém!
– Honnan tudja?
– Mi ez? Hát Bástya elvtársat már meg se akarják gyilkolni? Én már szart érek?
– Szerénység! Ne tömjénezze magát. Szerénység. Ha magamban szeretek valamit, az a szerénység!
– 1942-ben ismertem meg Dániel Zoltánt...
– Őrnagy elvtárs? Nem kivégzés. Borotválás.
– Mi egy nagyon szép vallomást várunk magától, Pelikán.
– Elnézést, Virág elvtárs… ez az ítélet.
– Doktor Kotász! Doktor Kotász! Bocsánat a zavarásért, de engem fel kéne akasztani.
– A gombócot is megzabálta. A bort is megitta. Ki se végzik. Dohányt is kap. Egy brancs maguk, hiába is tagadja!
Azt hiszem, akkoriban láttam a Kispolgárokat, egy remek moszkvai társulat adta elő az Operettben, ha jól emlékezem, a híres Művész Színház, persze Gorkijon kívül számtalan más definíció létezik, de ha ez a kispolgári humor, akkor egész életem egy tévedés volt. Persze elképzelhető.
Vagy most az egyszer Gazsi tévedett. Függetlenül az 1971-es reformer pártelittől.
Meg a felpumpált utazóhaltól.