Csatorna töltelék - 2004/01

Para-Kovács Imre

2004. 01. 06. · Hócipő 2004/01

Január első napján a felelős tudósító előveszi az adathordozót, és behelyezi a lejátszóba a szilveszteri műsort, hogy immár nyugodt körülmények között végignézze, ugyan mivel is próbálták idén feledhetetlenné és szórakoztatóvá tenni az év utolsó napját a szorgos szerkesztők, valamint producerek. Nyilvánvaló okokból ilyenkor szóba sem jöhet valamelyik kereskedelmi csatorna műsora, csakis a közszolgálat fellegvára, a Magyar Televízió, ahol értékeket közvetítenek, és még egy ilyen önfeledt pillanatban sem rogynak a felelőtlen, felszínes bolondozás bűzös mocsarába.

A Magyar Televízió öt pillérre építette fel szilveszteri stratégiáját, öt blokkra, melyek hűen leképezték az intézmény belső struktúráját és pillanatnyi morális, szellemi színvonalát.

A L’art pour l’art társulat produkciója lassan beépül a közszolgálat mindennapjaiba, nyers, brutális abszurd, néha meglepően erőltetett, kínosan gyönge minőségben, a következő pillanatban pedig átütő frissességgel, mintha műsorkészítés során fogalmuk sem lenne, kinek is írják a poénokat, illetve megpróbálnák mindenkinek, ami ugye, gyakorlatilag lehetetlen, így aztán szánakozásból röhögésbe, idegességből megbocsátó somolygásba taszigálják nézőiket, persze mindenkit a megfelelő, egyáltalán nem összecsengő helyeken.

Demokratikus abszurd. Önjáró, néhol önlejárató örömködés, különösebb meglepetések nélkül.

A második etap, a Cirkusz motívumot hasznosító sztárparádé, Hernádi, Törőcsik, Bodrogi, Marozsán és még sokan mások közreműködésével. A meglepően gyönge, kínosságában csak Sas Józsefhez fogható bevezető, kötelező Európázás után a dolog furcsa módon erőre kap, a Taktikai megbeszélés című részben például Kaszás Attila minden átmenet nélkül nagyszerű színészi teljesítményt nyújt, és a többiek sem maradnak el tőle, majd folytatódik a hullámzás, de egészében tekintve inkább jó benyomást kelt a dolog: jól megírt jelenetek, dalszövegek és nem ritkán kiváló alakítások. Bodrogi például egészen elképesztő az Éjféli boogie-ban, de tényleg sorolhatnám a többieket is, mert - egy-két kínos közjátékot leszámítva - átgondoltnak, gondosan kivitelezettnek tűnik a produkció, mintha a készítők fejében nem az zakatolt volna végig, hogy aki megnézi, már úgyis arcidegbénulásig itta magát, és csak a kivillanó combokat, illetve látványos seggre eséseket érzékeli a bénító ködön keresztül.

Rudolf Péter vezette a Tapsviharos éveket, és tulajdonképpen nem követett el semmit, ami miatt hosszabb börtönbüntetést érdemelne, bár azt tragikus szemlélni, ahogy ezt a ragyogó tehetségű színészt apránként agyonnyomja a televíziózás személyiségprése. Rudolf elcsúszkál olyan manírok felé, amelyek csak az üvegtáblán húzgált hungarocell-darabkák hatásához hasonlíthatók, ökölbe szorul tőle a talp, és eltorzul az arc, de a hamis hangok mögött még ott rejtőzik a lehetőség: nem veszett el örökre, csak most egy kicsit ezt csinálja, mert mondták, hogy ezt kell csinálnia.

A Névshowr hozza az évközi formáját, bár most töményen zúdítja ránk önnönmagát, egyetlen rettenetes tömbben hullik ránk, mint tehervagonból kanyarnál kidőlő sertészsír szállítmány. Előrelépés az eddigiekhez képest, hogy a stáb nyilvánosan és látványosan megalázza a műsorvezetőket, és kizárólag olyan vágóképeket közvetít róluk a produkciók alatt, amelyeken látványosan unatkoznak, tétován és teljesen ostobán néznek maguk elé az elalvás határán.
Nehéz feladat lehetett olyan műsorvezetőket találni erre a szuperprodukcióra, akik még vágóképnek is rosszak, de Koós János például még ebben a rettenetes helyzetben is bearanyozza az estét, ő a tökéletes szilveszteri vendég, a legkínosabb beszélgetőtársak sem tudják kiragadni saját világából, ezért másodpercekre úgy tűnhet, mintha történne valami, de aztán, persze, nem.

A Szuperbuli olyan, amilyennek a jóproducer megteremtette. Tulajdonképpen elképzelhetőnek tartom, hogy van néhány ember ebben az országban, aki képes olyan mennyiségű alkoholt fogyasztani, amitől szórakoztatónak tűnik, sőt pesszimizmusom odáig terjed, még azt is feltételezem, vannak, akik józanul is önkéntesen választják a felszabadult vidámság ezen formáját. Nem vagyunk egyformák, de a szavazatunk ugyannyit ér, és ez inkább ijesztő, mint demokratikus.

Ha valaki azzal töltötte az elmúlt év utolsó és az új első óráit, hogy a televízió előtt ülve követte az eseményeket, nem változott meg az élete, és nem gazdagodott felejthetetlen élményekkel, nem lett más ember, nem idézeti majd a kerületi rendelőintézet folyosóján a poénokat. Nem sikerült maradandót létrehozni, de azt sem mondhatom, hogy kísérlet sem történt rá. Tudom, nem vigasz, ha egy négyórás produkcióról azt állítom, voltak tisztességes percei, de ez az igazság. Ennyit sikerült létrehozni, erre volt pénz, idő és tehetség. Jönnek a hétköznapok.