Időkerék Kökényesi Györggyel
Murányi András
2008. 09. 24. · Hócipő 2008/20
Ürömben az öröm: a vigasztalanul ömlő esőben is simán odatalálunk a Pest környéki település zsákutcában lévő családi házához, egyben motorokkal teli műhelyéhez. Az udvaron kisbusz, odabent a harminc évvel ezelőtti 500 köbcentis országos bajnok, idősebb Kökényesi György és kutyája, Soma fogad. A házigazda a hazai motokrossz nagyágyúja volt, fia, ifjabb Kökényesi pedig kivételes magasságokat ostromolt, s elérhetne még többet is, ha... S miközben erről beszélgetünk, kiderül, hogy alanyunk - az edzősködésen és tisztségein túl - kaszkadőrködött, továbbá kétkötetes szerző...
- Ezt a sportot nem lehet elég korán kezdeni!
Jó kis doboz.
Az...
Különösen a felirat tetszik: „fényképalbum, régi iratok, orvosi leletek”. Az első kettőt aligha kell magyarázni; az utóbbiból mennyi van?
Hát... Egyszer az orvosom megkérdezte: Láthatnám az előzményeket? Azt válaszoltam: Menynyit vigyek?
Van egyáltalán ép porcikája?
Van. De hol is, hadd gondolkodjam...
Hiába, aki motorozott!
Estem eleget kaszkadőrködés közben is: előfordult, hogy átrepültem a kamerát. De mentettek ki égő autóból, buktam biciklivel, motorral, továbbá úgy, hogy gonosz menekülőként a bukósisakom alól verték ki a rejtegetett gyémántokat. És eközben olyan partnerekkel dolgozhattam, mint Esmeralda...
Az meg kicsoda?
Egy elefánt.
Jó... Sose félt?
Nem, mert mindig precízen kidolgoztuk a jeleneteket, így pontosan tudtam, mire számíthatok. Igaz, egyszer-kétszer megesett, hogy hiba csúszott a számításba... Éppen Szilágyi Tibor bőrében szerepeltem Ráday Mihály kamerája előtt, amikor kiásattam egy nagy, utólag szivacsokkal feltöltött gödröt oda, ahová nekem a forgatókönyv szerint borzalmasan nagyot kellett esnem. Csakhogy kicsit arrébb értem földet; a többit képzelheti... El ne felejtsem: amerikai és más produkciók mellett szerepeltem szinte az összes Bujtor-filmben.
Ne már! A Pogány Madonnában is?
Úgy van.
- A pótkereket a nyakamban hordtam!
Abban van egy olyan üldözéses-ütközős jelenet, amely bármelyik nyugati produkcióba befért volna!
Az autóúti jelenetre gondol?
Arra.
Akkor jó: az egyik karambolozós kocsiban én ültem.
A betyárját!
Mindezt úgy, hogy a nyolcvanas évek elején még nem számítógéppel tervezték meg az effajta jeleneteket. Mi, kaszkadőrök egymás között dumáltuk meg, mit, hogyan csináljunk; később szakértő is lettem. Istenem, a felvételek előtt mennyi hintőporos és cementes zacskót ragasztgattunk az autó belsejébe, hogy a karambol után nagy füst legyen!
Szép idők lehettek... Akárcsak a motoros évek!
A hatvanas években harmincötezer forintba került egy Cetka, ehhez képest amint megvolt, állhattunk neki fűrészelni. Úgy is mondhatnám: megkaptuk a fapados verziót, amelyet aztán jól feljavítottunk. Márciusig persze csak simogattuk a gépeket; kőkemény heteket töltöttünk a konditeremben. A végére aztán rohadt erősek lettünk, ám a hátrányunk így is jelentős volt. Manapság elég nehéz elképzelni, amint mi a hídon át, bütykös gumival fölmotorozunk a Farkas-hegyre, a hátunkon pedig ott van egy kanna benzin, hogy ha odaérünk a terepre, rögvest föltölthessük a gép addigra kiüresedett tartályát... Mit mondjak: tapasztalatból lett elég. És ennek az előéletnek is köszönhető, hogy soha nem estem pánikba; hogy tudtam, mindenre találok megoldást. Ha operáltak, nem azon tűnődtem, mikor gyógyulok meg, hanem azon: mikor mehetek motorozni? Töményen kaptam a dózisokat, amelyek után az élet játéknak tűnt. Amikor aztán abbahagytam a versenyzést, és elvégeztem a TF-et, edzőként is helytálltam: túl azon, hogy dolgoztam szövetségi kapitányként, csináltam több bajnokot. Aztán csináltam egy gyereket is, akiből aztán szintúgy bajnokot csináltam...
- Nálunk a második mindig tovább fürdik!
Tudja számolni?
Gyuri tizenkétszeres krossz- és tízszeres szupermotobajnok, nem utolsósorban kétszer nyert Európa-bajnokságot. Vb-t viszont nem fog nyerni: ahhoz olyan anyagi feltételeket kellene teremteni, amelyek számunkra elérhetetlenek. Egy motor hatmillió forint, egy pár gumi nyolcvan-százezret kóstál... Évente legalább tízmillió forint kell az utazáshoz, a szerelőre, szállásra, gázolajra... Soroljam? Az elmúlt években, évtizedekben nyűttük a családi kasszát szépen, ám a világbajnoki magasságok eléréséhez szponzorokra lenne szükség.
De nincsenek.
Az Aprilia sokat segít, a sisakot, kesztyűt, overallt is megkapjuk ingyen, egyebekben viszont hiába kilincselek. Ráadásul időnként megalázó szituációkba keveredek; mondjuk, amikor azt látom, hogy a tárgyalófél udvariasságból hallgat végig, és közben azon jár az agya, mikor cseréli le a jachtját.
Pénz, pénz, pénz: régen se volt, sőt.
Érdekes, mennyire más már a világ: én sztárabb voltam, mint a mai menők, noha nekünk nem voltak olyan lehetőségeink, amilyenek nekik vannak. Hiába látogattak ki százezren egy versenyre, hiába utazhattunk, azért ez akkor volt, amikor a futamokat leszámítva még zárva voltak a határok, tizenöt évet kellett várni egy Wartburgra, és szórakozni legfeljebb a moziban lehetett, amely tele volt szovjet filmekkel. Ma tizenheten néznek egy hungaroringi motoros futamot, kikapcsolódásként elég, ha megnyomunk néhány gombot, viszont nem válsz sztárrá... Kivéve, ha a feltételeid adottak ahhoz, hogy az igazi nagyok közelébe juss. Ehhez viszont, mint mondtam, pénz kell. Aminek a hajkurászásába belefáradtam már, ugyanakkor a sportágat még ma is ugyanúgy szeretem. A világ- és az európai szövetségben bizottsági tag vagyok, utóbbinak az elnöke is voltam, hónapokra előre tele a naptáram, és edzőként se panaszkodom: motoros iskolánkból került már ki svájci, osztrák bajnok. A suli népszerűségére jellemző, hogy Törökországtól Indonéziáig tartunk edzőtáborokat. Fiam, aki most harmincegy éves, kitűnő oktató, nem mellesleg kaszkadőrként is kapós... Szeretném, ha megtalálná a végleges helyét a motorsport környékén. Amúgy mindenféle csúcsot tart: például simán megcsinálja, hogy száznyolcvanas tempónál befékez, előredönti a gépet, és az első keréken folytatja útját.
- Ez mind az enyém?
Nem félti?
Nem, mert Gyuri azt teszi, amit tud.
Elégedett ember lehet...
Rendben vagyok, jóllehet van, amit nehéz vagy egyáltalán nem lehet földolgozni: a feleségemet legyőzte a gyilkos kór. S bár a fájdalom aligha enyhülhet, részben terápiás céllal írtam egy könyvet. A másodikat. Az elsőt még 1985-ben adták ki, nagy siker volt, talán olvasta is: Porban az igazság. Tele edzéstervvel, sztorival... A mostani kötetet nem a nagyközönségnek szántam, ám híre ment, miről szól... A visszajelzésekből pedig kitűnt, hogy nincs olyan család, amely ne élt volna át hasonlót, vagyis ez a könyv nem csak nekem nyújthat vigaszt: másoknak is segíthet. A címe: Ha majd egyszer találkozunk.
- Szereztünk egy jó szerelőt, holnap te is kapsz egy csavart!
Törött csuklóval sok mindent lehet csinálni; például pihenni. Ehhez képest Talmácsi Gábor ilyen állapotban nyeregbe szállt, mi több, összezárt fogakkal két pontot motorozott össze az Indianapolisi Nagydíjon. Igazából mi, fájós foggal munkába menő polgáremberek el sem tudjuk képzelni, milyen lehet az ilyesmi: már az is fegyelmezett hozzáállást kíván, hogy alanyunk egyáltalán ráüljön a gépre, és akkor az állandó sebesség- és helyzetváltozásról, a kőkemény belső harcról még egy szót se szóltunk. Továbbá arról sem, milyen lehet menet közben állandóan váltani: igen, Talmácsinak a bal keze ment gajra, éppen az a testrésze, amellyel a váltót kezelik a motorosok... „Fél kézzel vezettem” - egyszerűsített a Talma becenevű sportoló, akit ezek után nyugodtan nevezhetünk hősnek. Kivált, mert a fájdalomtól darab idő után alig látott, viszont bármennyire erőlködött is, az esővel spékelt futam végére elfogyott az ereje. Naná: az a csoda, hogy addig bírta. Mindenesetre a kibrusztolt két pont ki tudja, menynyit ér majd a végelszámolásnál; lehet, hogy éppen a címvédést?
Addig is, amíg ezen vizionálunk, rögzítjük: az Egyesült Államokban először vizitáló s a gipsztől e csütörtökön megszabaduló Talmácsi Gábornak legalább a kísérőprogramjai kellemesek voltak a tengerentúlon. Túl azon, hogy látta New Yorkot, majd Los Angelesben időzve repült tovább Japánba, a hét végi újabb versenyre, kinézett magának egy új, az európai vetélkedőkön használandó lakóautót, megtekintette Hollywoodot, a Hírességek utcáját, nem utolsósorban hosszan csodálta a Szabadság-szobrot. Igaz, ez utóbbi csak messzebbről jött öszsze, lévén, hogy Talmácsi - mint az megannyi turistával előfordul rendre - rossz kompra szállt a New York-i nyüzsgésben. Persze, ha motorral mehetett volna... Egyebekben pedig, a japán erőpróbára gondolván, kívánunk Talmácsinak kéz- és lábtö... Illetve dehogy. Ha valamikor, most aztán ezt tényleg nem.
- Kezeskedem róla, hogy nem adom fel!