Csatorna töltelék - 2004/05

Para-Kovács Imre

2004. 03. 03. · Hócipő 2004/05

Azok a rockzenészek, akik rendelkeznek némi agykapacitással, folyamatosan megküzdenek az első sor-problémával. Az első sor-probléma abban áll, hogy egy koncerten a közönség jól behatárolható tömbökre oszlik, azaz vannak, akik az első sorokban csápolnak, és vannak, akik hátrébb ácsorognak, és visszafogottan figyelnek. A rockzenésznek el kell döntenie, hogy melyik közönségnek játszik, kiszolgálja-e azokat, akik az orra előtt villáznak, és megpróbálják megérinteni a sliccét, vagy elfogadja tombolásukat, de átnézve fejük felett, a hátsó sorok higgadtabb tömegét próbálja megkajáltatni a produkcióval.

A helyzet persze sohasem tiszta. Olyan nincs, hogy valaki csak az egyiknek vagy a másiknak játszik, inkább megpróbál valami köztes taktikát kialakítani, hogy mindkét csoport a magáénak érezze az előadást, egyik se vonuljon ki sértődötten, vagy lógjon az űrben ostobán, magára hagyva.

Finom szociálpszichológia, de végül is legalább van egy közös alap, mégpedig az, hogy mindkét halmaz érdeklődik a produkció iránt, hiszen eljött a koncertre, akkor már olyan nagy baj nem lehet.

Hobo például annak idején mindig fontosnak tartotta biztosítani a hátul állókat, hogy tulajdonképpen nekik énekel. Biztos arra gondolt, hogy a csápolók úgyis maradnak, mert szeretnek csápolni, de a többieknek szüksége van egy kis megerősítésre, hogy kitartsanak.

A multinacionális japán nagyvállalatként működő bandák finomabb mechanizmust gyakorolnak: a basszusgitáros az első sorban darálódó pasiknak küldi a törzsi jelzéseket, az énekes az ugyanitt vergődő csajoknak alkot maradandót, a szólógitáros pedig a fejek tengerén átnézve, a hátsó sorokkal tartja a kapcsolatot.

Mindez persze azért jutott eszembe, mert elképzeltem, hogy a magyar lakosság a televíziós műsorok alapján foglal állást a következő EU-választásokon, ami részben rémálom, részben pedig kőkemény valóság, hiszen honfitársaink csak a legritkább esetben bújnak pártprogramokat, keresnek összefüggéseket vagy járnak lakossági fórumokra, és itt most nincs semmi feddő hangsúly a mondatban, mert magam is közéjük tartozom, csak talán valamivel makacsabb vagyok az átlagnál, és hajlamos vagyok magamnak hinni a legkiélezettebb helyzetekben is.

A politikai műsorok nem nekem szólnak.

Ennek ellenére folyamatosan nézem a tárgyban adódó megnyilvánulásokat, és közben azon gondolkozom, hogyan hathat ez valakire, aki tényleg csak a kampányban dönti el, hogy kinek a neve mellé teszi az X-et a következő alkalommal, valakire, akinek a politika egy a tévés vetélkedők közül, és nem befolyásolják a szavak, csak a hangsúlyok, gesztusok és felkiáltójelek.

Nos, ebből a szempontból kétségtelenül a Fidesz-MPSZ a leginkább japán mamutcégre emlékeztető csoportosulás, pontosan leosztott szerepekkel, Darnell Krisztián-i magasságokba emelkedő megnyilatkozási technikákkal és a jellemfejlődés felfedezése előtti karakterképzéssel. A Fidesz pontosan tudja, hogy kit kell küldeni a nagyhalászi diszkóhaknira, kit kell a Napkeltébe, és kit nem szabad engedni megszólalni semmilyen körülmények között - ő majd a megfelelő pillanatban azt kiáltja, hogy Búúú!, és visszavonul birtokaira.

Ez a magatartás visszatetsző lehet, de mivel televízióról van szó, az elhamarkodott ítélet csak a mi ostobaságunkat leplezi le. Ha úgy tekintjük - és kénytelenek vagyunk -, hogy a politika csupán egy termék a sok közül, az ő taktikájuk célravezetőbb, mint azoké, akik a kellő komolysággal közelítenek a témához, mivel a közönség jelentős része erre az erőfeszítésre nem hajlandó.

A MaSzoP ilyen szempontból önsorsrontó technikákat erőltet. Kovács László megengedő, erős negéddel megfejelt megnyilatkozásai még csak besorolhatók valamelyik a szerepkörbe, de a többiek mondják, ami éppen eszükbe jut, nyilatkoznak bele a világba, mintha nem lenne kommunikációs trénerük, és a kazincbarcikai amatőr színjátszó fesztiválon egy improvizációval nevezte volna be őket a mamájuk.

Ennek természetesen semmi köze sincs a pártok valódi irányultságához, céljaikhoz, eszményeikhez, pusztán a reklámját látjuk egy mosópornak, amiben tombol a bifidusz esszencisz, az aktív oxigén táncot jár, és valami kettős védelemmel véd valamit.

De mivel a leendő választó hajlamos azt gondolni, hogy a valósághoz a pártprogramoknak, mélyinterjúknak és egyéb megnyilatkozásoknak sincs semmi köze, ebből a kulturális kavalkádból próbálja megítélni a pártok pillanatnyi elme- és erkölcsi állapotát.

Nem jó módszer, de a legjobb.

És ebben a pillanatban dr. Torgyán József megvillantja, hogy 2005-ben esetleg visszatér. A gitárok felsikoltanak, valaki a színpadon végre csirkét darál.