Kis királyok

Megyesi Gusztáv

2016. 02. 03. · Hócipő 2016/03

753 millió forintért vásárolt földet Lázár János családja, harsogja a bulvárlap címe, majd alatta a cikk részletesen felsorolja, hogy a miniszter rokonsága mekkora birtokhoz jutott Makón, Óföldeákon, Hódmezővásárhelyen, mindösszesen 505,3 hektárnyi területhez, amit városi ember föl se tud fogni, mert fogalma sincs, hogy mekkora 1 hektár, nagyobb-e, mint a garázs, vagy pont akkora, mint a Lidl áruház.

Csák Máté mindenesetre csöndesen derül a pokolban.

Hogy kik ezek, mik ezek. Az Indexen Mészáros Lőrinc családja viszi a prímet, ő maga 400 hektárhoz jutott az állami földárverésen, többnyire ellenfél nélkül, a testvére 200, a felesége csaknem 300, a két lánya szintén ekkora földet nyert, és akkor ehhez jön még Orbán Viktor vejének a rokonsága ugyanebben a Fejér megyei térségben; a kormány végül is 381 ezer hektár állami termőföld eladásával segítette saját szavai szerint „a kis családi gazdaságokat”.

És ez esetben nem hazudott.

Hiszen hol vannak ezek a birtokok Csák Máté birodalmához képest? Tényleg csak kis családi gazdaságok. Annak idején Csák Máté Trencsén várából az egész Felvidéket és az északnyugati megyéket irányította, s egyetlen szemöldök-ráncolása történelmi fordulatokat idézett elő. Jaj, nem azt mondjuk, hogy Lázár János foglalja vissza a Felvidéket, neki ennél sokkal fontosabb küldetése van, Pasa parki Rogán Antalt kell legyőznie, mi csupán arra hívnánk fel a figyelmet, hogy ezek a mai állítólagos kiskirályok, a széles magyar róna új urai, rettegett oligarchák, sőt oligarchiák, nevetséges törpék a régiekhez képest.

Aki csak kicsit is járatos a magyar történelemben, az tudja, hogy a Károly Róbert idején élt kiskirályok közül az északkeleti országrészt uraló Abák, vagy a Tiszántúlt birtokló Borsa Kopasz, pláne a teljes Dunántúlt magukénak tudó Kőszegiek komoly haderővel rendelkeztek, banderiális seregükkel királyok sorsáról döntöttek; olyan nem fordulhatott elő, hogy a csatában elveszítik hirdetőoszlopaiknak csaknem a felét. Ezenfelül sebességkorlátozó tábláknál nem olcsó lézerblokkolókkal szegték meg a törvényt, már csak azért sem, mert ők maguk hozták a törvényeket, a saját ízlésükre szabva, mégpedig közvetlenül, nem pedig önálló képviselői indítványt íratva valamelyik csóró szerviens képviselővel, majd megdumálva a frakciótagokat.

Ezeknek a mai kiskirályoknak még csak tisztességes kastélyuk, palotájuk sincsen. Ráadásul egyik sem zászlósúr, pedig ez minimális elvárás volna, de hát ahhoz saját címer és zászló is kellene; el tudjuk-e képzelni, hogy midőn Mészáros Lőrinc nagyúr szemlét tart bandériuma fölött, sárga színű csempealapon gázbojlert ábrázoló zászlóba kap bele a friss tavaszi szél. A maiak még külön vámot se tudnak szedni az autópályán, holott az igazi kiskirályok új vámokat is bevezettek a birtokukon áthaladó idegenekre, s ők hajtották be a királyi adókat, az egyházi tizedet is, levéve persze a sápot, ezek meg maximum együtt szalonnáznak Tállai adóügyi kormánybiztossal a futballpályán.

Azt már szinte szégyenkezve írjuk le, hogy a legtöbb kiskirály saját külpolitikát folytatott. Ma például Lázár miniszter külpolitikája abból áll, hogy titkos partnernőkkel lakik együtt különféle nyugati szállodákban, igaz, a közpénzből fizetett számlát később visszafizeti, de próbált volna valaki Borsa Kopasznál wellness-számlákat firtatni.

Továbbá ne felejtsük el, hogy régen a familiáris rendszerben az egyszerű értelmiséginek is volt esélye a felemelkedésre. A latinul tudó Toldi Miklós például Pozsony vármegye alispánja lett, majd az esztergomi érsek lovagja, s vazallusa. A híres Werbőczy Báthory István erdélyi vajda familiárisa volt, majd Szapolyai személynöke, később az ország nádora; de kit nevelt ki Mészáros&Mészáros? ‒ hogy most csak egy helyben gazdálkodó egyszeri és kétkezi főurat említsünk. És tudnak-e például rendesen enni százhúsz terítékes, tizenkét fogásos ebédnél a kastély ebédlőtermében? Van a palotájukban például saját lengyeljük, akit azért tartanak, hogy az ebéd utáni bor mellett újra és újra elsirassa szegény Lengyelországot, de úgy, hogy közben meg-megríkatják a nagyurat is?

Ezeknek még várnagyuk, kamarásuk, kulcsárjuk, étekfogójuk, udvarmesterük és udvarbírájuk, számadótisztjük, saját adóbehajtójuk, erdőfelügyelőjük sincs. Ezenfelül meg vannak számlálva, ha nem is a napjaik, de az évtizedeik, mert a dicsőség nem tart soká. Hol vannak már a Csák Máték, a Kőszegiek, a Zsigmond király alatt a semmiből kinövő Cilleiek, Garaiak, Hunyadiak, ámbár ismertünk egy Hunyadit, a Csepel balhátvédjét, kőkemény belépői voltak, de nehezen fordult.

Három-négy nemzedéknél tovább ők se bírták, mert új királyok jöttek, új kiskirályokkal. De legalább valami emlék maradt utánuk, templom, kastély, egy szép étkészlet. „Az első generációs Antal Mária Terézia ölebe ‒ olvassuk éppen egy történelmi blogban a Grassalkovichokról ‒, aki annyit lopott, amennyi Garancsinak is lehet életcél. Nagy húzása a királynő szánkáztatása Pest és Gödöllő között nyáron a sóval fehérré varázsolt úton. Alig került egy vagyonba. A második generáció már eladósodott, a harmadik cifra nyomorúságban tengődve kihalt… Kár tehát a család jövőjének megalapozásával nyugtatni magukat a ma közpénztolvajainak”.

Elképzelhető persze, hogy száz év múlva már arról szól az anekdota, hogy annak idején az ifjú Tiborcz úrfi miként szóratta le nyár közepén sóval a Tükröspusztára vezető utat, hogy azon szánkáztassa a legnagyobb hűbérúr lányát.