Felejts már el!

Para-Kovács Imre

2016. 01. 20. · Hócipő 2016/02

Volt egyszer egy ember, szakállamtitkára annyi, mint a tenger.

Bocsánat, ezt nem tudtam kihagyni, de eszembe sem jut idióta szóviccekkel és sötét poénokkal felhígítani ezt a nagyszerű témát, úgyhogy elkezdem még egyszer. Volt egyszer egy ember, aki tényleg szerette hazáját és nemzetét, majd politikus lett, hogy ezt a szeretetet tettekre váltsa, tevőlegesen szeresse nemzetét és hazáját, mert úgy gondolta, hogy magyarnak lenni jó. Ez van a vonal egyik végén, a másik végén meg az, amit látunk, egy duzzogó és elborult diktátor, aki nemhogy szeretné nemzetét, hanem egyenesen kilök belőle mindenkit, aki másképp szereti, vagy – mert bizony ezt egy hazának és nemzetnek simán el kell viselnie – egyáltalán nem.

Évezredek és évszázadok bizonyították, hogy egy haza és egy nemzet elvan anélkül is, hogy mindenki rajongana érte, egy működő hazának és egy egészséges nemzetnek akár még az is belefér, hogy egyes tagjai kifejezetten gyűlölik.

Vegyünk egy egyszerű példát.

Mága Zoltán művészetét például sokan szeretik, sokakat egyáltalán nem érdekel, és vannak, akik epilepsziás rohamot kapnak már a nevétől is. Ettől Mága Zoltán művészete még virágzik, és maga Mága is nagyon jól elvan.

Ugyanez történik egy nemzettel vagy hazával, bár a hazának kétségtelenül jobban kell törekednie arra, hogy megszerettesse magát a lakosaival, de ezt sem kell túlzásba vinni. Mindenki úgysem fogja szeretni.

Vannak időszakok és hazák (nem tudom, megfigyelték-e, milyen ügyesen használom a „haza” kifejezést, ahelyett, hogy vezető politikusokat vagy államot írnék helyébe, de tényleg), amikor mindenkinek azt kell hazudnia, hogy szereti, de teljes szívéből, sej, de szeretlek, én, drága hazám (vezető politikusom, államom), ilyenkor vagy pénzt adnak ezért, vagy levágják az ellenkező állampolgárok fejét, tehát negatív, illetve pozitív megerősítés játszik, igaz ugyan, hogy a pozitív megerősítés is mindig negatívval párosul, mert ha a farfagyizásért pénz jár, akkor értelemszerűen ennek elmaradásáért nem. De fordítva is igaz: akinek nem vágják le a fejét, annak jó, és megerősödik pozitívan.

Minél fontosabb, hogy mindenki hazaszeretetet hazudjon, annál szarabb helyzetben van a haza és nemzet, de ezt az egyszerű összefüggést kevesen veszik észre odafönt. Az már más kérdés, hogy a metanyelvi környezetben egyértelmű lesz: azt hazudom, hogy szeretem a hazámat (miniszterelnök), kapok közpénzt, jó lesz nekem, reggeltől estig hazudozom, aztán gazdag leszek, és az unokáimnak sem kell dolgozniuk. Kit érdekel ilyenkor a valódi haza és a valódi nemzet?!

Amikor politikusok kezdik megmondani, hogy ki szereti a hazáját és a nemzetét, akkor nagy baj van. Ez nem politikai, hanem irodalmi kérdés, lásd: Ady, Petőfi, Radnóti, de a lap aljáig sorolhatnám. Az érvényes hazaszeretet ritkán jön a Parlament felől.

Mit tegyünk azonban azokkal (mármint mi, kormánypárti politikusok), akik nemrég még velünk együtt szerették a hazát és a népet, de utólag kiderült, hogy ők már nem ugyanúgy szeretik, ahogy mi, tehát egyáltalán nem szeretik, azaz sohasem szerették. Sohasem szerették népüket és hazájukat, mégis ott vannak a fényképeken, amelyeken mi is, akik mindig is szerettük és most is szeretjük.

Retus.

(Megjegyzés: a vége főcím alatt megjelenik Retus, belenéz a kamerába, és elmondja, hogy szerinte mi lenne a lakossági megoldás. A zene halkan szól, a Szomszédok bizonyos értelemben olyan, mint a Biblia: mindenre van benne válasz. Megjegyzés vége.)

Ez azonban nem az a kor, amikor. Nem olajfestményeken és kevés fényképen örökítették meg a szeretett vezetőt és később árulóvá vált társait, hanem az egész rohadt világháló tele van a bizonyítékokkal, ahonnan nem lehet kiretusálni a kínos dolgokat. De nem is kell.

Orwell el sem tudta volna képzelni, hogy az információ mennyisége egyszer olyan hatalmas lehet, hogy nincs szükség a múlt átírására, mert az átíródik és elfelejtődik magától, egyszerűen feloldódik a híróceánban, és bizonytalanul lebeg a virtuális semmiben, ahonnan ugyan időnként előszedi valaki, felmutatja és azt harsogja: de hisz ezek hazudnak!, azonban ezzel semmire sem megy, mert mindenki hazudik, és senki sem figyel.

Nem szükséges többé a rossz elvtársakat leszedni a képről, mert ellebegnek a tízmilliárd kép viharos tengerén (tudom, az előbb még óceán volt), hogy a holnap érkező tízmilliárd új kép és hír végleg megsemmisítse azokat. Miniszterelnök úr bukott oligarchát ölelget?, na és, nekem olyan képem van, amelyiken Latinovits Zoltánnal és Godzillával bureket eszem a Csomolungmán...

A retusálás automatikusan működik, a felejtés kódolva van, a múlt még sohasem volt ennyire alaktalan és foszladozó. Ha elméletem igaz: mostanra már lövésük sincs, hogy mivel indult ez a cikk.

Ugye?!