A 180 percből húsz
Sándor Erzsi
2016. 01. 20. · Hócipő 2016/02
„Nem szabad a politikát a sport közelébe engedni” – jelentette ki Orbán Viktor a szokásos péntek reggeli rádióinterjújában. Már éppen vette volna a levegőt a következő mondathoz, amikor a riporter, aki eladdig csöndesen szundikált a stúdióban, hirtelen fölriadt. Ezeken a péntek reggeleken soha sincs semmi dolga, hiszen Orbán Viktor rádiókompatibilis szoftvere péntekenként benyomja saját magán az entert, majd mondandója végeztével az elmondottakat átteszi szöveges dokumentumba, kiprinteli, és kiadja az MTI-nek. Maga Orbán Viktor csak ezután megy ki a stúdióból, és a 180 perc műsorvezető-riportere ilyenkor szokott méla szendergéséből fölébredve kötelességének eleget tenni azzal, hogy bemondja a Hírek előtti pontos időt. A Hírekben aztán már ott van a miniszterelnöki beszéd összefoglalója, sőt a szerkesztő néhány fontosabb mondatot már ki is vágott az épp csak az imént elhangzott interjúból. A gépezet 2010 óta olajozottan forog, mindenki tudja a dolgát. Tudják a bombakereső kutyák, akik műsorkezdés előtt unatkozva végigszimatolják a stúdiót és a folyosókat, tudja a főszerkesztő, akinek kötelessége jelen lenni és fogadni a miniszterelnököt, tudja a szerkesztő, aki ugrásra készen ül a montírozógép előtt, hogy azonnal vághassa a Hírekbe a miniszterelnöki beszéd legfontosabb mondatait. Felelősségteljes, izzasztó és stresszelő munka ez. Hiszen el kell dönteni, melyik mondat is lehet a legfontosabb. A médiatagozaton tanultak hírszerkesztést, volt ott szó mindenről, a lényeg kiemeléséről, hírértékről, objektivitásról, ám a tanulmányok a messze homályba vesznek ilyenkor péntek reggelente, amikor neki magának kellene eldöntenie, mi is lehet az Orbán Viktor beszédének hírértéke, és szentséges isten, mi nem? Megkérdezni nincs kitől, mert sietni kell, és bár ül néhány volt évfolyamtársa a news-roomban, de azoktól sem várható pontos válasz, hiszen örülnek, ha valami nem az ő felelősségük. Régebben még akadt a 180 perc szerkesztőségében néhány volt tanára, azokat megkérdezhetné, de azok éppen azért tűntek el nyomtalanul a szerkesztőségből, mert képesek voltak válaszolni egy ilyen kérdésre.A 180 perc szerkesztőjének péntek reggeli, menetrendszerűen bekövetkező leizzadásait a műsorvezető-riporter rendre átalussza a stúdióban. Fejét kezébe támasztja, és pislogás nélkül nézi az előtte szereplő miniszterelnököt. Arcára az érdeklődés látszatát próbálja meg kirajzolni, de erre sincsen szükség, hiszen Orbán Viktor péntek reggeli szoftvere minden elakadás nélkül végigmegy a programon. Ezért is volt mindkettőjüknek teljesen váratlan, amikor a riporter felriadván, az éppen elhangzott mondat utáni levegővételben hirtelen megszólalt. A váratlanságot még tetézte azzal, hogy amit kimondott, minden kétséget kizáróan kérdő mondat volt. Az éber kómából egy pontosan megfogalmazott riporteri kérdés tört fel belőle szinte a semmiből, és erre nem látszott magyarázat. A riporter ugyanis a miniszterelnöki két mondat közötti csöndben azt kérdezte: – Amennyiben a politikát nem szabad a sport közelébe engedni, akkor mivel magyarázza miniszterelnök úr a folyamatos állami pénzből épített stadionokat, a sportklubok TAO-befogadási lehetőségeit és azt, hogy tucatnyi sportszövetséget fideszes politikusok vezetnek?
Beállt a csönd. Az üvegfalon túl a szerkesztő tarkóján kigyöngyözött a hideg veríték, majd utat találva magának a pulóver és a háti szőrök között, csermelyként folydogált az alsónadrágjába. A technikus riadtan nézett szét, valakinek az engedélyét leste, be kell-e nyomnia az általános stop gombot, elvégre egyedül mégsem dönthet erről. A TEK-es kutyák izgatottan pattantak fel fektükből, és orrukat a hirtelen jött csöndbe mártva, izmukat megfeszítve figyeltek, kell-e tépni a pórázt, és rohanni a stúdió felé, mert baj van.
Orbán Viktor 180 perces bekészített, pénteki szoftvere hirtelen önellenőrzést hajtott végre. Észlelte a betörő vírust, és felkészült a karanténba zárásra is. Majd visszapörgette magát, elmondta még egyszer a levegővételnyi szünet előtti utolsó mondatot, és immáron szünet nélkül folytatta: a kormány szívesen közvetít az Úszószövetség és Hosszú Katinka között.
– És ez nem a politika részvételét jelentené a sportban? – szólt közbe a műsorvezető-riporter, ám ebben a pillanatban, akkor ott a 180 perc stúdiójában, reggel háromnegyed 8 után 7 perccel végleg felébredt. A szíve majdnem kiugrott a pulóveréből, a tenyere hideg, nyirkos nyomot hagyott az arcán. Kitágult pupilláitól hirtelen nem is látta az előtte szónokló miniszterelnököt, akiből a szoftver akadálytalanul nyomta ki az aktuális mondandót. A technikus az üvegfalon túl unatkozva tologatta a potmétereket, az adás szerkesztője szorgosan jegyzetelt, hogy gyorsan végezhessen a montírozással. A riporter megpróbálta mély levegőkkel visszaszabályozni elszabadult szívdobogását, lassú, óvatos és hangtalan levegőket vett, miközben hallgatta Orbán Viktort, aki lassan végére ért programjának, így aztán elbúcsúzott, és szép napot kívánt a népének. A riporter bemondta a pontos időt, majd a technikus kikapcsolta a stúdiót az éterből.
Orbán Viktor ekkor nézett először a műsorvezető-riporterre. Tekintetében valódi aggodalom tűnt fel.
– Rosszul érzi magát, fiam? Motyogott valamit. Mintha járt volna a szája, valamit mondani akart?
– Ugyan, miniszterelnök úr, köszönöm, de teljesen jól vagyok. Nem akartam a világon semmit sem mondani. Isten őrizz, hogy motyogtam volna bármit.
– Hát ne is – csippantott a szemével a miniszterelnök hamiskásan. – Nem azért ül itt, hogy járjon a szája. Jó vicc, mi? – göcögött, miközben fölállt, kezet nyújtott, és kiment a stúdióból. De még visszaszólt: – Nem azért! – és szünet nélkül nevetett, amíg átment a lesunyt fejű TEK-es kutyák között a stúdiófolyosón.
A műsorvezető-riporter becsukta utána az ajtót, leült, és még sokáig nem tudott megnyugodni. Majdnem kérdezett valamit. Istenem, micsoda szerencse, hogy csak álmodta az egészet.