Semmi korrupció
Váncsa István
2015. 12. 23. · Hócipő 2015/26
Az Európai Unió tavalyi jelentése szerint a magyarok nyolcvankilenc százaléka úgy véli, nálunk a korrupció a közélet minden zegét-zugát átitatja, társadalmunk a korrupció mocsarában fuldoklik.Kénytelenek vagyunk leszögezni, hogy a magyarok nyolcvankilenc százaléka téved.
Magyarországon korrupció gyakorlatilag nem létezik. Az ugyan tudvalevő, hogy nálunk az üzleti életben csak az marad meg, aki a megfelelő helyen és pillanatban úgy rántja elő a bukszáját, mint westernhős a hatlövetűt, viszont ez nem korrupció, hanem valami más.
Először is a korrupció = bűncselekmény, a bűncselekmény = normaszegés. Csakhogy amit a föntebb jelzett bukszavirtuóz és partnere, a kilőtt pénzt röptében elkapó és eltüntető illuzionista bemutat, az nem normaszegés, hanem maga a norma. Olyannyira, hogy volt már hivatalnok, akit azért rúgtak ki az állásából, mert nokiás dobozokat átvenni vonakodott. Evvel fölmondta a közmegegyezést, vagyis a mindennapi élet biztonságot jelentő kereteit barmolta széjjel. Az efféle bajkeverők elbizonytalanítják az embereket, a tiszta és átlátható struktúrákat összezavarják, növelik a káoszt. A társadalomra nézve roppant veszélyesek.
Másodszor: korrupciónak azt szoktuk nevezni, amikor a hivatalnok valakit anyagi ellenszolgáltatás fejében jogosulatlan előnyhöz juttat. Mármost nálunk erről szó sincs. Az üzleti élet szereplői nem azért adnak csúszópénzt, hogy jogosulatlan előnyhöz jussanak, hanem hogy megkapják azt, ami egyébként is jár nekik. Száz éve is így volt, és akkor se berzenkedtünk ellene, hanem tudomásul vettük, hogy a világ ilyen.
Korrupcióról beszélve általában nem is effélékre, hanem a közpénzek lenyúlásának amaz eseteire gondolunk, amelyekről a média tudomást szerez. Játszótér és interaktív tájékoztató rendszer készül a szegedi vadasparkban, százmilliók mennek el rá, a végén se játszótér, se interaktív tájékoztató rendszer, a pénz meg kézen-közön felszívódott. Más: 795 millióért újítják fel a közutat, ami L. Simon László panziójához és borászatához is vezet, ezenközben a kormánybiztos csodatevő hatású barackmagot árul, amit ráadásul ökológiai gazdálkodásból származónak hazudik.
Más: fiktív szerződések, haveroknak osztogatott kamupozíciók, korrupciógyanús ingatlanvásárlások és autóbérlések, szétlopott pályázati pénzek az Országos Roma Önkormányzatnál, ugyanott nemcsak az önmérséklet, hanem a józan ész teljes hiányára valló luxuskiadások, továbbá háromszázmilliós elnöki keret.
Más: olajsejk módján élő belvárosi polgármester, ugyanott harmadáron eladott belvárosi ingatlanok. Mindez persze csak aprópénz, vagy még az se, ha különféle gyanús gázügyletekre, de főleg azokra a summákra gondolunk, amelyek ezen ügyletek folyományaképp az állam helyett a Garancsi István áttételes résztulajdonába került MET-csoportnál landoltak, és amelyeknek a végösszege százmilliárdokra tehető.
Ha tehát a korrupció szót halljuk, akkor ilyen és ehhez hasonló példák ötlenek az eszünkbe. Viszont amiről fentebb szó volt, az nem korrupció, hanem panamázás. Pár apró megszorítással. A Panama-csatorna ugyan sokkal többe került a tervezettnél, és a rá költött pénzek egy részének nyoma veszett, viszont elkészült, ha késve is, az eredmény pedig a világtörténelem legnagyobb építészeti teljesítményei közé tartozik.
Mi a panamázást jóval magasabb szinten űzzük, nálunk általában nemcsak a pénz egy része tűnik el, hanem mind az utolsó vasig, a projekt pedig nem feltétlenül valósul meg, sőt rendszerint az első kapavágásig sem jut el. Továbbá: a Panama-csatornát nemzetközi társaság kezdte építeni, aztán egy másik nemzetközi társaság folytatta, és végül az amerikaiak fejezték be, nálunk viszont a herdáló személyek mindig ugyanabból a szűk körből, a miniszterelnök kegyencei közül szoktak kikerülni.
Ez utóbbi sajátosságot megint csak a korrupció szóhoz társítjuk, noha ez, ha pontosak akarunk lenni, nepotizmus. Lényege abban áll, hogy ezen a pályán az rúg labdába, akit a kapitány a csapatba beválasztott, vagy legalábbis potenciális tartaléknak tekint. A játékosok a kapitánynak tartoznak hálával, és tőle függenek mindannyian. Fontos mozzanat ez, már csak azért is, mert ismeretes, hogy az antik Rómát a szabadjára eresztett korrupció marta széjjel.
Hosszú idő kellett hozzá, hiszen az antik korrupció már 193-ban elérte a csúcsot, avval, hogy a pretoriánus gárda (értsd: a római TEK) árverésre bocsátotta a császári állást, amelyet végül egy Didius Iulianus nevű részeg embernek sikerült megvásárolnia. A folytatásban annyi az érdekes, hogy a birodalom még ezek után is fennmaradt további kétszáztizenhét esztendeig, mígnem megjött Alarich a gótokkal, kasszát csinált, és lehúzta a redőnyt.
Mármost a jelenlegi magyar belviszonyokról sok rosszat lehet mondani, annyit azonban el kell ismernünk, hogy panamázásban és nepotizmusban szigorú rend honol. Panamáznia és nepotistáskodnia csakis annak az érdemdús személynek szabad, akit a miniszterelnök evvel a joggal felruházott, és csakis oly módon szabad, ahogy azt ő megengedi. Ez volt a jó hír. A rossz hír az, hogy hozzánk a gót nem felszámolóként, hanem turistaként jön, leissza magát a bulinegyedben, aztán napkeltekor megáll a kapunk előtt, és hosszan, elégedetten hugyozik.