Csatorna töltelék - 2004/07

Para-Kovács Imre

2004. 03. 31. · Hócipő 2004/07

Eddig kerülgettem a mamutot, de most már nem menekülhetek tovább lokális érdekességű, gyakorlatilag nem létező csatornák műsorpolitikájának elemzésébe, hanem itt az ideje, hogy elmagyarázzam a tisztelt olvasónak, mire is gondolt a művész, amikor a Megasztár nevű műsort megálmodta.

Elméletem alapkövét az a feltételezés alkotja, hogy a TV2 észbrigádja mintegy másodszándékból teremtett értéket, azt ne mondjam: véletlenül, ám ez semmit sem von le érdemeiből, tulajdonképpen ugyanolyan kedves a szívnek, mintha ezért kapná a fizetését, hiszen a szándékok csak a legmegátalkodottabb médiakutatókat érdekelhetik, míg a végeredmény közkincs.

A Megasztár sikerült és sikeres műsor, és nem állíthatnám tiszta szívvel, hogy erről a csatorna semmit sem tehet, mert az érdem egy része igenis az övék.

Az érték megjelenése a silányság birodalmában mindig meglepő, meghökkentő és koncentrált figyelemre bírja még a legeltökéltebb fikázókat is. A Megasztárban ráadásul értékburjánzás zajlik, nem egy valaki csillog ki a középszerűség tülekedő masszájából, hanem egyszerre több jelentős művész bukkant fel a semmiből, a néző meg néz, lelkesedik, a reklámidőt elkapkodják a multik, mindenki boldog.

Nincsenek karmesterek, bűvészek, egyensúlyozók és néptáncosok, nincsenek a pár óra szabadságért verset szavaló vagy kardot nyelő kiskatonák, a Ki mit tud? összes felesleges kinövését lecsapták biztos kezek, csak éneklés maradt, hangok, amelyek a népmesék szabályai szerint a semmiből jöttek, a rögvalóság mélyrétegeiből, ahonnan egy csoda folytán hirtelen a fénybe kerültek, és ott most megmutatják az egész világnak, hogy igenis, ki lehet törni a szociális börtönből, bla-bla-bla.

Mivel a szereplők hitelesek, a szituáció pedig tényleg vérre megy, a műsor működik, olyan elképesztő események zajlanak, amelyek a honi kereskedelmi televíziózásban eddig elképzelhetetlenek voltak: jazz szól a tévében! (Talán nem közkincs még a történet, miszerint Gálvölgyi János egyik show-ját újra kellett vágni nemrégiben, mert abban valaki jazzt énekelt, ami ugye, tűrhetetlen.) És lássanak csodát, a nézők nem kapcsoltak el, amikor a standardok megszólaltak, hanem maradtak a helyükön, és különösebb agykárosodás nélkül kibírták a számukra szokatlan, bár talán manapság forradalminak nem nevezhető műfaj kereskedelmi debütálását. (Komolyan mondom, ha ez így megy tovább, már csak pár év, és talán Mozart is felkerülhet valamelyik csatorna műsorára.)

Az éneklés már csak azért is jó ötlet a TV2 részéről, mert ezáltal rendesen el lehet nyújtani a vetélkedést, míg például néptáncosok vagy bűvészek esetében ez egy kicsit óhatatlanul leülne a negyvenedik adás körül. Az ének azonban jó, énekelni bármit lehet, például duettet is, és akkor jöhetnek a sztárok. Tényleg nem a csatorna hibája, hogy így alakul, ahogy, hiszen a szerkesztők mindent megtettek a cél érdekében, olyan énekeseket választottak többnyire, akik nincsenek csontig lerágva, és Novák Péter, Király Linda, vagy Ganxta Zolee meglepő eleganciával és alázattal oldották meg a feladatukat, azt meg nem lehetett pontosan előre tudni, hogy Szikora Róbert sokadik generálozása után éppen milyen állapotban van. Így sikerült, majd a választási kampányban megnézzük újra, hátha addigra rendbe jön.

A döntősök azonban nagyszerűek, és most nem fényezném külön-külön őket, mert kiesettek és bent maradottak között a különbség csupán hajszálnyi, egy rossz ébredés, egy rossz partner vagy egy múló hangulatváltozás dönt a sorrendben. Nekem, így ahogy vannak, bejön az egész csapat, annyira jók, hogy elérzékenyülésemben Görög Zitának is folyamatosan megbocsátok, pedig olyanokat tud kérdezni, hogy attól teljes népcsoportok döntenek a gyors kihalás mellett, és az emberiség fennmaradó részében is megfogalmazódik a kérdés: ezt, akkor, így, hogyan, érdemes-e tovább? De nem baj, mert elsődleges szerepe, hogy visszaverje a reá eső fényt, és ennek tökéletesen megfelel.

A zsűri feladata finoman differenciálódott az adások során, és míg az első részekben valóban zsűrizésre kerülhetett sor a produkciók változó színvonala alapján, addig mára már csak az ámult tisztelet és csodálat hangjain játszadoznak, ami tulajdonképpen jól áll nekik, hiszen senki sem várja el tőlük, hogy tompítsák a leendő sztárok csillogását, és ők is átérzik, hogy a finom tartózkodással, a háttérből történő, óvatos beszólásokkal sokkal hatékonyabban segítik az összhatást.

A Megasztár váratlan sikere és minősége alátámasztja azt az elképzelésemet, hogy a sötét bunkóság feltétel nélküli kiszolgálása mellett néha napján kísérletezni lehet valamivel, amiben nem totyognak alsónadrágban félidióták, vagy nem affektálnak C kategóriás színészek álpárbeszédekben estéről estére. Természetesen ez csak a kivétel, ami békén hagyja a szabályt, csak afféle sivatagi zápor, hogy felemelhessük a fejünket, mielőtt újra reánk zúdul a mélytahó műsoráradat.

De addig is finom.