Álljunk csatasorba vidáman!

Para-Kovács Imre
2015. 11. 25. · Hócipő 2015/24
Alig várom, hogy hatéves legyek.

Apu azt mesélte, hogy mielőtt Magyarországon rend lett, mindenkinek kellett iskolába járni, és az embereket megtanították olvasni. Mindenkit! Szerencsére nekem már nem kell iskolába mennem, mert az iskolakötelezettségi korhatárt leszállították 6 éves korra, ezzel is támogatva a családokat, de főleg a gyerekeket, akik egyébként sem szerettek iskolába járni.

Ki szeret? Én nem szeretnék.

Még nem tudom, hogy földbirtokos leszek, politikus vagy focista, de azt hiszem, az a legjobb, ha mindhárom egyszerre, mert apa szerint több lábon kell állni. Azt is mondta, hogy az a legjobb, ha a több láb mind a sajátunk, de ezt nem értettem. Apa egyébként még tud olvasni, de ennek egyáltalán nem örül, és mindig azt mondogatja, hogy igyekszik elfelejteni. Nem olvas semmit, csak a borosüveg címkéjét, meg a nemzeti konzultációs képregényeket. Esténként mintha szomorú lenne, de csak hétköznapokon, mert pénteken lemegy a Nemzeti Dílerhez, és hétfőig nagyon boldog, Kossuth- és I. világháborús nótákat énekel, élteti a kormányt és a rendszert, anyu pedig főz vagy szül a konyhában.

Szerencsések vagyunk, mert a Margit körúti kerítés mellett lakunk, ahol nincsenek vadállatok. Régen nem volt kerítés, de aztán az egyik nemzeti konzultációs képregényben elmagyarázta a kormány, hogy a budai hegyekben annyira elszaporodtak a veszélyes ragadozók és a nagy testű növényevők, hogy meg kell védeni minket, és többé nem mehettünk fel a Normafához. Ott csak a veszéllyel dacoló és értünk még ezt felvállaló vezetőink élnek, mert hajlandók feláldozni magukat, csak hogy nekünk jobb legyen.

Egyszer néhány közmunkás megpróbálta betörni a Széll Kálmán téri zsilipet, de megrázta őket az áram. Apu szerint megérdemelték. Azt mesélte, hogy régebben is drogozott, amikor még fiatal volt, de akkor nem volt kötelező. Én nem drogozhatok, mert gyerek vagyok, de majd meglátom, ha felnövök, hogy az élet nem fenékig tejfel, és negyvenévesen nekem is lesz a társadalombiztosítás által biztosított fecskendőm, és énekelhetem a Kossuth- és I. világháborús nótákat hétfő reggelig.

Alig várom, hogy negyvenéves legyek.

A templomban persze nem éneklünk, illetve éneklünk, de mást. Miniszterelnök úr végre egyesítette a széthulló kereszténységet, és a hunglikán egyházban megtaláltuk mindannyian azt az izét, amit mindig is kerestünk. Nemrég derült ki a pápáról, hogy liberális és Gyurcsány Ferenc kottájából játszik, így aztán Magyarország felszabadult a Vatikán rab­igája alól, és most végre az igazi Istenben hiszünk. Mindannyian.

A templomban szép képek vannak, az angyalok trombitával és sportszárban zenélnek a falon, az Úr megadja a tizenegyest, és miniszterelnök úr berúgja, hiába ármánykodik a gonosz Gyurcsány. A másik falon Semjén Zsolt szabadítja meg a világot a gonosz kismadaraktól, Lázár János pedig mosolyogva mutatja a tizenegyedik kőtáblát, amin csak annyi áll: ne kérdezz!

Azért lett kötelező a drogozás negyvenéves kortól, mert a magyar reformok működnek. Európában egyedül nálunk nem robbant a nyugdíjbomba, mindenhol máshol elöregedett a társadalom, ami azt jelenti, hogy az emberek túl sokáig éltek, és sokba kerültek, de baromira. Ez persze egyáltalán nem volt nekik jó, öregek voltak és rettenetesen unatkoztak, fájt mindenük, de a nyugdíjat felvették minden hónapban, a fiatalok meg nem tudtak nyugodtan focizni, mert dolgozniuk kellett, hogy eltartsák őket.

Magyarországon ezzel szemben az öregek szépen meghalnak, és akinek sikerül pontosan 65 évesen elhaláloznia, az ingyenbérletet kap a válogatott összes hazai meccsére. Mármint nem ő, mert ő már meghalt, de a családja. Akinek nem sikerül meghalnia 65 évesen, az nemzetietlen és élősködő. Nem sokáig, mert azért előbb-utóbb úgyis meghal, de addig is utáljuk. Néha kimegyünk az óvodával az ablakuk alá, és éneklünk nekik, hogy haljanak már meg, mert szeretnénk felnőni és boldogok lenni.

Alig várom, hogy hatvanöt éves legyek.

Apu elmagyarázta, hogy milyen szerencsések vagyunk, mert Budapesten élünk, Magyarország második legnagyobb városában, amit meg is szüntethetett volna a kormány, amikor Felcsút lett a legnagyobb és főváros, de a miniszterelnök úr annyira szereti az ő hazáját, hogy meghagyta Budapestet, és nekünk ez jó, mert itt például nem is lett legális a kannibalizmus, mint például Nógrádban. Meg Borsodban. Mondja apa, és furcsán mosolyog. Nem szeretem, amikor furcsán mosolyog, nem szeretem, amikor józan, mert akkor mindig furcsán mosolyog. Pedig jó munkája van, értelmiségi közmunkás, a futballisták gyerekeit tanítja angolul és oroszul, hónap elején pedig elég sok Szép-kártyát hoz haza, amit beválthat a Nemzeti Alapélelmiszer Boltokban és a Nemzeti Dílereknél. A múlt héten vett nekem egy új ruhát, vidám, barna kezeslábast.

Alig várom, hogy felvehessem.


(A cím Sík Sándor: Cserkészinduló c. költeményéből vétetett)