A pocoknyulak küzdelmes élete

Para-Kovács Imre

2004. 04. 14. · Hócipő 2004/08

Ahogy addiktológusom, Doc Origó állította volt: a rövid távú memóriámat tönkretette a könnyűnek nevezett tudatmódosító szerek mértéktelen élvezete, a hosszú távút pedig az idő mulasztja el, és éppen mostanában kezd összeérni a két szürkületi zóna, hamarosan kiürül az emlékezetem, például most is csak 1978. március 13-át vagyok képes pontosan felidézni, ráadásul azon a napon éppen nem történt semmi, ezért gyakorlatilag a jövőben élek.

Mindezt mentegetőzésképpen mesélem el az internetszolgáltató, műholdas televíziós társaság, Matáv, villamos művek és minden egyéb - rendszeres időközönként pénzért jelentkező - vállalkozás megnyugtatására, miszerint nem azért nem fizetek be egyetlen számlát sem időben, mert ezzel szeretném jogos hasznuktól elütni őket, hanem, mert elfelejtem, bár az igazságot megvallva, a hónapok első napjaiban rám telepszik valami alaktalan, homályos fenyegetés, mintha átaludtam volna egy nagyon fontos időpontot, ami egyébként megtörtént velem.

Bolondos ifjúságom lezáró aktusát, az érettségit például simán elfelejtettem, illetve átemlékeztem hetedikéről nyolcadikára, viszont nyolc óráról hét órára. Ez már csak azért is kínos volt, mert a nappali tagozat idő előtti elhagyásával egyszer sikerült lecsúsznom az érettségiről, úgyhogy a második alkalommal talán illett volna megjelenni. Ha még nem próbálkoztak pótérettségivel a dolgozók gimnáziumában, feltétlenül szakítsanak rá időt, az élmény életük végéig elkíséri majd önöket.

Most azonban nem erről van szó, hanem a műholdas műsorsugárzásért kiszabott jogos és minden bizonnyal méltányos díj be nem fizetéséről, melyet a digitális technika korában már nem lakásra látogató szerelők torolnak meg, hanem egy csinos hölgy, aki ráadásul ki sem mozdul az irodájából, hanem csak számítógépén végez apró módosításokat, melyek következtében én már nem látom a televízió képernyőjén azokat a színes és mozgó képeket, amiktől tulajdonképpen értelmet nyer a tévénézés sokat szidott aktusa.

Mivel napközben más beteges szenvedélyeknek hódolok, a készülék bekapcsolása estére marad, lehetőleg néhány perccel a Chelsea-Arsenal Bajnokok Ligája-negyeddöntő előtt, amikor az sötétség már a városra telepedett, és az irodákból hazamentek a csinos hölgyek, akik némi készpénz ellenében hajlamosnak mutatkoznak a műsorbiztosításra.

A bekapcsolást követően tehát megjelenik egy felirat, mely szerint a kért szolgáltatás igénybevételére nem vagyok jogosult, ráadásul a szöveg ismerős, ugyanezt kapom, ha szörfölés közben a Private Gold nevet viselő, és a szolgáltató által szemérmesen felnőttcsatornának becézett programhelyre érkezem, úgyhogy első gondolatom a megdöbbenésé: ugyan milyen szempontok alapján minősültem jogosulatlannak a Pocoknyulak küzdelmes életét bemutató természetfilm megtekintésére? Mit követtem el, hogy nem tudhatom meg, mi történt Peekkel, a szőrös és sikoltozó kisemlőssel, aki az előző részben épphogy csak megmenekült a reá támadó kőszáli forgatócsoport elől. Aztán továbbkapcsolok, és szembesülnöm kell a ténnyel, hogy immár interaktív játékot sem nézhetek, amelyben a büntetni hivatott frekvencián viháncoló, súlyos természeti és esztétikai kihívásokkal küzdő alkalmi műsorvezető próbál rávenni, hogy kétezer forintért telefonáljak be hozzá, hátha nyerek ezret.

Ez az a pillanat, amikor a gyanú meggyökerezik agyamban, és a logika rávezet: nem lett korhatáros, valamint fizetős az esti mese, pontosabban, nem abban az értelemben, ahogy én gondolom, hanem az összegyűlt tartozás fejében elszakítottak engem a jótól.

Fél kilenc van - még nem tudom biztosan, de már sejtem, hogy a Bajnokok Ligájában az évtized két legjobb meccsét készülnek lejátszani. A szomszédaim közül egyikkel sem vagyok olyan meghitt viszonyban, hogy egy sámlival felfegyverkezve becsöngessek, és lekuporodjak a házimozi elé. Egyre nyilvánvalóbb a kudarc, a földi sugárzású választékból ráadásul éppen a Nagy Ő-re kapcsolok, ahol olyan dolgokat látok, melyektől hirtelen kedvem támad a Jobbikra szavazni.

Reggel - a Monaco-Real Madrid, Chelsea-Arsenal után, de még a Depotivo-Milan előtt - bankkártyámat szorongatva próbálok jó fej lenni a pénztár előtt. Kifizetem a tartozást, és éppen indulni akarnék, amikor a kapcsolásért felelős hölgy bátortalanul megjegyzi, hogy ugyan, boldog az ügy anyagi rendezésétől, azonban - albérlő lévén - csak a tulajdonos kapcsoltathatja vissza a szolgáltatást.

Hónom alatt egy mívesen faragott sámlival állok id. Papinot Mihályné ajtaja előtt, és próbálok olyan megnyerő lenni, mint még sohasem.