Vali elment a rákokkal

Kéri László

2015. 10. 28. · Hócipő 2015/22

Szól a tv, futnak a megszokott műsorok, tesszük a dolgunkat. Eszünkbe nem jutna, hogy egy pillanatra is odafigyeljünk, és képernyő elé ülve komolyabb erőfeszítéseket tegyünk a távolról hallottak értelmezésére. Lehet nyugodtan vasalni, pakolni, vacsorázni, mosogatni, sőt még olvasni is, mert nem zavar a háttérzaj, nem éri el azt az ingerküszöböt, aminek következtében netán gondolkodni kéne. Így volt ez évtizedekkel ezelőtt a rádiózással is, azt is automatikusan kapcsoltuk be a reggeli ébredéskor, és zártuk el a nap utolsó pillanatában. Sok oknál fogva ezt a szerepkört tíz-húsz éve már a tv vette át, és hiába mérik komolyabbnál komolyabb piaci cégek megállás nélkül az egyes csatornák nézettségi arányait, a legtöbb család esetében ez annyit jelent, hogy éppen melyik adó szolgáltatja náluk a nélkülözhetetlen háttérzajt.

Szóval, szól a tv valahol, valamelyik gondtalan csatornán, nagy a vidámság, hatalmas a küzdelem, fiatal és egészséges játékosok kezüket-lábukat törik a tíz másodpercnyi halhatatlanságot jelentő győzelemért. Olykor táncolnak, máskor énekelnek, most éppen főznek, de volt már úgy is, hogy elvarázsolt dzsungelekben halálra szekálták egymást azért, hogy mi itthon minél jobban szórakozhassunk. Ami azt illeti, nem lehet könnyű azoknak a dolga sem, akiknek hétről hétre, napról napra ilyen műsorokat kell kiötölniük. Ezer és egy ötlet elkopott már, s a néző sem teljesen hülye, és még a háttérzajból is képes egy perc után megállapítani, hogy mindezt vele egyszer már megetették.

Kellenek tehát az új, hamvas, ártatlanul arrogáns, őszintén és kihívóan ostoba arcok és hangok, a még teljesen le nem járatott önkéntes áldozatok. És kellenek mindenekelőtt a harsány műsorvezetők, olyanok, akik helyettünk is mernek durvák lenni, akik a nézők helyett is legalább verbálisan jól pofán verik a szerencsétlent. És leginkább kell a tökéletesen inadekvát összetételű zsűri, amelynek a tagjait lehet valahonnét ismerni. Ám az a legjobb, ha a tagjai még csak véletlenül sem azt teszik, amihez ténylegesen értenek. Ha jó hírű szobrász, akkor ítélje meg az énektudást, ha csillagász, akkor mondjon szakvéleményt a versmondóról, ha színész, akkor kóstolgassa a boldogtalan versenyző rémes főztjét, ha táncművész, akkor értékelje a versenyző öltözékét. Majd a nagyhangú műsorvezető úgyis meggyőzi a nézőt arról, hogy mindez így a legjobb, a legdemokratikusabb és a legigazságosabb. Milyen kínos és unalmas lenne bárkit is arról faggatni, amihez tényleg ért...

Szóval, szól a tv most is rendületlenül, folyik a verseny ugyanolyan értelmetlenül most is, s egyszer csak azt hallom, hogy a műsort vezető fiatalember drámai erővel felüvölt: Vali elment a rákokkal! Nocsak. Erre azért nem számítottam. Ha Vali elment volna Sanyival, esetleg Sárival, akkor nem csodálkoznék, hiszen valakivel végül is neki is el kell mennie. De hogy a rákokkal...? Óriási önfegyelemmel és ritkán tapasztalt erőfeszítésekkel mégis ráveszem magam arra, hogy egy percre odafigyeljek a képernyőre: mi történhetett? Miért kellett Valinak éppen a rákokkal elmennie? Lassan, de kikerülhetetlenül összeállnak a mozaikképek. Vali versenyző, akinek az előre megszabott nyersanyagokból szűkös határidőn belül ehető ételt kell készítenie. Maga az egész verseny is ebből áll, mindenki kap valami egymáshoz nem illőt, és a végtelen találékonyság meg a vakszerencse következtében előállítja belőle a pontozható végeredményt.

Megnyugodva térek vissza a félbehagyott feladataimhoz, ez is megvolt, azt is tudom már, hogy Vali miért ment el a rákokkal. Egy óra múlva azért újra odapillantok, és most már Péter ügyeskedik, ő is megpróbál kisütni valamit a különféle nyersanyagokból. Kapott hozzá menekülteket, osztrák külügyminisztert, szerb kollégát, meg valami nemzetközi egyezményt. Péter láthatóan ügyes versenyző, fantasztikus gyorsasággal keveri össze, darálja, reszeli, süti egybe az összetevőket. Sajnos csak éppen a zsűri véleményét mulasztottam el, így nem tudom, hány pontra értékelték a kotyvalékot.

De itt az újabb ambiciózus versenyző, Viktor! Neki a játék szervezői nemzetközi szolidaritást, keresztény értékeket, nemzeti függetlenséget és szavahihetőséget adtak, ő is páratlan lendülettel veti bele magát a főzési küzdelembe. Minden egyes mozzanata megfontolt, aprólékosan és meggyőzően magyarázza el, hogy mit mivel kever össze, s a műsorvezetői keresztkérdésektől sem jön zavarba. Sőt, mintha ahhoz is ő értene a legjobban. Ám az elkészült ételt a zsűri vonakodik megkóstolni. Tanakodnak. Egyikük szerint túl sok lett benne a függetlenség, másik meg kevesli a szolidaritást, egyszóval a zsűri összekap Viktor főztjén.

Át is kapcsolok egy másik adóra, s mit látok? Ugyanaz a verseny, ugyanaz a szereplő, itt is Viktor főz, s még az alapanyagok is ugyanazok. De itt a zsűri nagyon lelkes, és nemcsak hogy ünneplik Viktor főztjét, hanem azt javasolják, hogy mostantól kezdve mindenkinek ezt kellene ennie. Nemcsak itthon, hanem szerte Európában is. S az egyik elragadtatott műsorvezető szerint az egész világnak is. Kezdem unni a versenyt, és összevissza kapcsolgatok, de mindegyik csatornán ugyanez a főzési vetélkedő megy, még az angol nyelvű adókon is. Nincs más menekülési útvonal, csak a sportcsatornák. Ott legalább tényleg verseny folyik, igazi verseny. Elég ránézni a rögby-vb játékosainak arcára a közeli képeken. Ők komolyan gondolják, és komolyan csinálják, nemcsak a tv-műsor kedvéért. Legfeljebb nem tudom meg, hogy Vali visszajött-e a rákokkal...