Mint egy őrláng

Váncsa István

2015. 09. 30. · Hócipő 2015/20

Legfőbb kincsünk, a magyar szellem csúcsteljesítménye, a hungarikumok hungarikuma, amiről világszerte híresek vagyunk, kalap szart se ér, tudtuk meg az elmúlt héten, és már nem is első alkalommal. A Magyar Gasztronómiai Egyesület idei paprikatesztjén a legnagyobb forgalmú kiskereskedelmi egységekben, élelmiszer-áruházakban, hipermarketekben, áruházláncokban kapható fűszerpaprikák zömmel pocséknak bizonyultak. A minták között most kevesebb volt a fogyasztásra teljességgel alkalmatlan tétel, mint három évvel ezelőtt, állapítja meg az egyesület beszámolója, de most is bőven akadtak díszesen csomagolt, nemzetiszín szalaggal átkötött termékek, amelyek egy tisztességesen működő minőség-ellenőrzési és eredetvédelmi rendszer megléte esetén piacra sem kerülhettek volna.

Mi, sokat próbált magyar emberek e hír olvastán megrendültünk, persze csak annyira, amennyire az tőlünk elvárható. Úgy vagyunk evvel, ahogy az egyiptomiak voltak a bibliai csapásokkal. A vérré változott vizeket látva még égnek állt a hajuk, a dögvész idején szívták a fogukat, de a sáskajárásról már akként vélekedtek, hogy az Úr kezd kifogyni az ötletekből, és egyre közhelyesebb megoldásokkal áll elő.

Évtizedek óta tudjuk és folyamatosan újra megtapasztaljuk, hogy a boltokban kapható magyar életelixír, nemzeti konyhánk első számú éke, jó esetben íztelen, szagtalan, fűrészporra emlékeztető képződmény, rosszabb esetben keserű és savanyú egyszerre, még rosszabb esetben büdös is. Ez nemcsak a nagyüzemi eredetű paprikákra, hanem a kistermelőkére is vonatkozik. Megveszi az úriasszony a puccos budai piacon Julcsi néni vagy Feri bácsi különleges minőségű, nemzetiszín pántlikával ékesített kalocsai vagy szegedi termelői paprikáját, marhapörköltet készít vele, az eredmény csapnivaló lesz, és még csak nem is piros, hanem piszokszínű, sötét, gusztustalan. Tiszta szerencse, hogy ez észre se vevődik, hiszen az előző pörkölt is hasonló volt, meg az azt megelőző is, vissza egészen a hetvenes évekig vagy még tovább. A család úgy tudja, hogy a pörkölt (a paprikás, a halászlé) Isten akaratából ilyen, ez a mi keresztünk, magyaroké, és azért kell cipelnünk az idők végezetéig, hogy az alázat és a türelem erényét gyakoroljuk. A puccos budai piacon kapható és nemzetiszín pántlikával ellátott csabai vastag kolbászokra ugyanez áll, minthogy azokba igen sok paprika kerül, és az a paprika semmivel se jobb a bolti termékek átlagánál, sőt esetleg még silányabb. Hogy a hentes mért ilyet használ mégis, az kézenfekvő.

Azért, mert az ő kolbászán az ilyen paprika is csak javítani tud, rontani semmiképp.

Következő logikus kérdésünk az volna, hogy ki veszi meg ezeket a kolbászokat, de hát a válasz mindenki számára nyilvánvaló. Tehetős hazafiak vásárolják őket, két okból. Részint, mert ezek a kolbászok orcátlanul drágák, részint mert nemzetiszín szalaggal vannak átkötve. Megtestesítik a magyar szellemet. Utóbbi nehezen körvonalazható ugyan, viszont, ahogy a végvári kapitánytól hallhattuk pár évvel ezelőtt, „ott bujkál minden magyar ember mozdulataiban... Külön-külön itt van bennünk mind, mint egy őrláng”. A kolbászban is ott van, mint egy őrláng, a paprikában is, meg még nagyon sok egyéb, nemzetiszín pántlikával ékesített gagyiban. A magyar szellem nem más, mint a létezés magyar minősége, az pedig olyan, mint a budai piacon kapható, felpántlikázott bóvlik akármelyike. Tudjuk, milyen, mégis ragaszkodunk hozzá, mert magyarságunkat benne és általa tudjuk megélni és a világ számára jól láthatóan felmutatni. Naponta ismétlődő heroikus tett ez a mi részünkről, egyfajta rítus, értelme semmi, ám ez minket nem is zavar.

Békeidőben mindez rendjén volna, ámde most, most, ahogy erről a végvári kapitány napi gyakorisággal tájékoztat minket, háborús időket élünk. Jön az arabus, benyomul Hunnia szent szívébe, és ugyanavval a lendülettel üget tovább. A tatárok annak idején öldököltek és fosztogattak, azaz foglalkoztak velünk. A törökök dettó, ám ők meg is pihentek itt egy darabig. Az oroszok szintén elidőztek nálunk, mígnem jött a végvári kapitány, és mindenkit hazazavart. Mindenesetre a korábbi vendégeink tudták, mi az illem, ha látogatóba megyünk. A házigazdát tisztelettudóan köszöntjük, asszonyát, leányát, anyósát megkívánjuk, ökrét, szamarát dettó, ingóságait felpakoljuk, aztán rágyújtjuk a házat. Ezek a mostaniak viszont bele se szarnak a zongorába, csak húznak tovább, mint a vadlibák tavasszal, fel egészen a fjordokig. Szigorúan ellenőrizetlen vonatok zakatolnak fel s alá, a magyar ember hovatovább bakternak érzi magát, és meg van sértve, amúgy teljes joggal. Mária országa nem rendező pályaudvar, hanem erős bástya. Természetesen mi se szeretnénk, ha az arabus nálunk maradna, hanem a leghatározottabban azt óhajtjuk, hogy elhúzzon innen. De nem ám azért, mert neki így tetszik, hanem mert kiutasítjuk. Azt akarjuk, hogy szenvedjen, ha nem maradhat itt. Közben tudjuk, hogy erre maximum akkor volna esélyünk, ha a mi országunk volna Európában az egyetlen, amely migránsokat befogad.

Legyünk realisták. Vészterhes időkben, aminő a mostani, elég volna egy árva pozitívum, eredmény, vívmány, a nemzet közös erőfeszítéseinek egyetlen olyan gyümölcse, amire a nép indokoltan büszke lehet. A paprika elvileg alkalmas lehetett volna erre a célra, hiszen mi, magyar emberek, mindent megpaprikázunk, amit csak lehet, és evvel valóban karakterisztikus gasztronómiai kultúrát hoztunk létre. Nincs a paprikán kívül még egy olyan fűszer, amely egy, és csakis egy nemzeti konyhához kapcsolódna, továbbá nincs a magyaron kívül még egy olyan nemzeti konyha, amelyet egy, és csakis egy nagyon jellegzetes fűszer rendkívül kiterjedt használata tenne közismertté. Szárított édes paprikát mi kezdtünk őrölni elsőként, ennélfogva ezt az őrleményt számos nyelvben a „paprika” szó jelöli. Léteznek szakácskönyvek a a világ különféle országaiban, amelyek bizonyos receptekhez a „paprika” nevű fűszerkülönlegességet írják elő, sőt nem is egyszerűen paprikát, hanem magyar paprikát javasolnak.

Summa summarum a paprika sajátosan magyar képződmény, ami a határainkon kívül sem ismeretlen. Elvileg kitűnő is lehetne akár, de nem az. Jó minőségű, speciális paprikaőrleményeket manapság elsősorban a spanyolok állítanak elő. Mi elkúrtuk ezt is, mint minden egyebet.

Szerencsére a háborús idők hamarosan véget érnek. A hvg.hu tudósítása szerint a Die Zeit munkatársa olyan arab nyelvű térképet látott, amely szerint Németország felé Bulgárián, Románián, Ukrajnán és Lengyelországon keresztül vezet az út. Vagyis, ha minden igaz, előfordulhat, hogy a migráns a továbbiakban át se halad rajtunk, hanem messze kikerül. A végvári kapitány diadalmenetben fog bevonulni Felcsútra, majd tovább vívja jól bevált szabadságharcát a szövetségeseink, a számtani alapműveletek és a józan ész ellen. Továbbá előveszi a sublótból a kissé megkopott Gyurcsányt, és gondosan letörölgeti.