Guca - Rezesnek áll a világ
Simonyi Balázs
2008. 08. 27. · Hócipő 2008/18
Képzeljünk el egy alig háromezres lélekszámú települést szerpentines hegyek gyűrűjébe zárva, ahol évente rezes-fúvós fiesztát rendeznek, idén a 48.-at. Aki valamirevaló trombitásnak tartja magát Szerbiában, az ott van, próbálja az ajkait megfelelő anzaccba rendezni és lefújni mindenkit a színről.
Öt nap alatt hatszázezer látogató játszik ereszd-el-a-hajamat a Budapesttől kb. 550 kilométerre levő völgykatlanban, amely a virtuóz zenészek és egyszersmind az öntudatos szerb nacionalisták melegágya is. Itt egészen kvalitásos muzsikusbandákra is rá lehet bukkanni, de arra is jó, ha valaki kiengedné a fárasztó és frusztráló hétköznapok gőzét. Nemrég játékfilm is készült erről a kész cirkuszról, pár pesti mozi még mindig játssza a Gucát.
A legmenőbb szuvenírnek természetesen a fesztivál szimbóluma, az elviselhetetlen hangú, fröccsöntött műanyag aranytrombita számít, de kelendő a csetniksapka, a Milosevics, Karadzsics és Mladics portréjával díszített póló, vagy a „Szerbia Koszovó nélkül: nem!” és a „Nem vagyok nőgyógyász, de azért meg tudom vizsgálni” feliratú trikók. A fesztiválon cseppnyi pihenőt sem hagynak a sátrazóknak, zimmerfreiezőknek: már reggel 7-kor (!) fülsiketítő rezesbanda ébreszti a várost, ahol amúgy hajnali 4-ig folyik sör, pálinka, koncert és dínom-dánom, cipőszakadtáig járják a kólót, az összekapaszkodós balkáni táncot, vagy éppen a Nagy Szerbia álmait dédelgető nacionalisták építenek gúlát magukból a gucsai trombitás szobra előtt.
Nem túl jó dolog a környéken birkának és süldőmalacnak lenni: több száz állat pörög a nyársakon naponta. A sörgyárak is szimbolikus állati párharcot folytatnak: mindenütt a Jelen Pivo (azaz Szarvas) kapható, de a fesztivál kerítésén túl, a hegyoldal citadelláján már a Lav (Oroszlán) az úr - kis fricska a főszponzornak. A rendőrség miatt jobb többen utazni a kocsiban, ugyanis ha lefülelnek egy ittas, „lelkiismeretlen” sofőrt (ahogy a vajdasági Magyar Szó írja), akkor a kocsi továbbmehet, ha akad bárki az autóban, aki nem ittas 0,5 ezrelék felett. Ha mindenki mattrészeg, akkor a cacaki kényszerdetoxba kerülnek, gondolom, ilyenkor telt ház van.
Az egész parádé a legdurvább Kusturica-filmrészleteket idézi (nem messze amúgy, Mokra Gorában Kusturica felhúzott egy működő falut, ahol az ő díszletei, kellékei vannak mindenfele), maga Boban Markovic tizenvalahány éve pont e verseny győzteseként tört be a köztudatba. A zenekarban egy szólótrombitás van, 3-4 untermann trombitás umca-umcázik, 3-4 kürtös röförészik és egy nagy tubás pukkantgat. Számtalan díj kerül kiosztásra, viccen kívül van olyan is, hogy a „legjobb harmadik kürtös”.
Hatalmas szabadságot élvez bárki, akinek trombita van a kezében: bármelyik utcai zenekarba beállhat, bekapcsolódhat, ott tütürészik, ahol és akikkel akar. „Aki nem érti Gucát, nem érti Szerbiát” - idézte fel Kostunica elnök szavait a trombitafesztivál 2007-es megnyitójáról vajdasági vendéglátóm, Tibi. „Hát akkor, ba**meg, én nem értem Szerbiát, jóccakát” - folytatta, majd hajnali 4-kor hullafáradtan elaludt a kanapén ötórás hegyi utas autóvezetés után, Gucáról jövet.
Ez a kis helység a kívülállóknak tényleg abszurdum, olyan, mint egy rémálomtól kattogó agyvelő egy túlpörgött sziget-fesztiválozós nap után.
A gucai trombitás szobra nappal... és éjjel.
Guca, 2008 nyarán