Utánam, srácok!

Helyszíni riport a Papp László Sportarénából, a Kerepesi útról és a Fiumei úti sírkertből

Para-Kovács Imre

2015. 07. 22. · Hócipő 2015/15

A Papp László Sportarénában lassan mindenki elfoglalja kijelölt helyét, de ritkásan vagyunk, a háttérhatalmak gondoskodtak róla, hogy ne jusson el az emberekhez a hír: Petőfi megkerült, és most újratemetjük végre. Ritkásan üldögélünk, de sűrű a paranoia, a műsorvezető valamiért azt tartja a legfontosabbnak, hogy felhívja az egybegyűltek figyelmét az önkéntes és kiképzett provokátorokra, akik minden bizonnyal itt vannak, és provokálni fognak. Izgatottan nézek körül, hátha kiszúrok néhány megveszekedett József Attila-rajongót, vagy elborult Ady-fant, de egyelőre semmi, mindenki Petőfi-hívőnek tűnik.

Nem igazodom el tökéletesen a szélsőjobbos szubkultúrákban, de a kortárs Petőfi-Barguzin elmélet hirdetői leginkább úgy öltöznek, mint a megfáradt animációs filmrendezők: tarsolylemez, kitett fehér ing, hosszú ősz haj, lehetőleg copfban, és az elmaradhatatlan ködös tekintet, a jelen és múlt összes terhének súlya a vállakon, a mindentudás sziklái, a jövő megvetése. Ők azok, akik jó áron házat vettek a Balaton-felvidéken, aztán fajátékokat vásároltak a gyermekeiknek, és vörösbor mellett énekelték a Székely himnuszt – javukra írva, hogy már Kádár János alatt is –, akik nem értették a világot, de magyarázták, és valamikor a hetvenes években magukra zárták az időkapszulát, hogy semmi se zökkentse ki őket a néptáncból és a tárogatózásból.

Ennyi maradt a MIÉP-ből, nem sok, 6-700 ember, de a légkör nosztalgikus, búsongó, nincs bennük semmi agresszivitás. El vannak nyomva, de már megszokták, beletörődtek. Majd egyszer megmutatják! – gondolják, de nem, nem mutatják már meg soha, mert nincs mit megmutatniuk, a gyermekeik és unokáik pedig megunták a fajátékokat, és most Angliában élnek. Szélsőjobbos újságokat olvasnak, március 15-én megkönnyezik Kossuthot és Petőfit, de már nem jönnek vissza sohasem.

És akkor most Pitti Katalin elénekli közös nemzeti imádságunkat, a Himnuszt.

Ez azért durva, mert a szöveget ugyan még tudja, de a hangja valahol a múlt században maradt, és valamiért fontosnak érzi, hogy minden egyes szótagot hajlítgasson, amitől úgy tűnik, mintha egy ventilátoron keresztül énekelne.

A Kormorán egyszerűen csak semmilyen, hű a nagy magyar versmegzenésítési hagyományhoz, miszerint verset csak és kizárólag dagályosan, unalmasan és nevetséges műpátosszal szabad előadni, amitől szerintük emelkedett lesz, szerintem meg vacak. A középszerűség képes legyőzni a nagyszerű szöveget, ha elég ideje van rá. Nekik volt.

A jegyeket minden belépésnél és visszatérésnél szigorúan ellenőrzik, ami azért is érdekes, mert a pénztárban ingyen osztogatják, tehát nem kérnek igazolványt vagy nevet, semmi értelme az egésznek azon kívül, hogy meg lehet majd becsülni pontosan, hányan voltak, de a rendezők komolyan veszik magukat, megnézik, hova szól, aztán komoran bólintanak, és utamra engednek. Kimegyek az előtérbe, mert kicsit megfáradtam a kultúrától, a kávé 450, de erről nem Morvai Ferenc tehet, mert alsó hangon is beletolhatott ebbe az egész cirkuszba, újratemetéssel, oratóriummal, sportarénával együtt vagy harmincmilliót, ami húzós, de legalább nem közpénzből finanszírozza a hobbiját.

Ha már hobbi. A Petőfi-kutatás messze a legártalmatlanabb elfoglaltság az utóbbi időben, mert vannak olyan oligarchák, akik nyilas TV-t csinálnak, mások kurvák seggéről szippantják a kokaint, megint mások pedig elszánkózzák a vagyonukat, hogy most arról ne is beszéljek, aki közpénzekből épít stadionokat, mert ez a dilije. Ezekhez képest Morvai puritán, visszafogott és becsületes.

Az oratórium közben megkezdődik, Berkes Gábor keze munkája, de sokan szerepelnek benne, és nincs köztük Pitti Katalin. Ez az egyetlen pozitívum, amit elmondhatok róla, mert egyébként pontosan olyan pitiáner kurzusdarab, mint amilyennek képzelik, musicalparódia, pöffeszkedés, közhelyes zene, közhelyes szövegek. Azt hiszem, akkor indultam el megint a dohányzóterasz felé, amikor elhangzott a „kardból rettentő zabola” sor, de sajnos még így is túl sokat hallottam belőle.

Ezt a kottát egyenesen a számlatömbbe írták.

Grespik László is az előtérben téblábol, valószínűleg neki azért túl kisszerű ez a Szibéria, az ő Petőfije a Szíriuszra költözött, megtanította az ufókat jambikusan lejteni, és talán még mindig él, mert ott lassabban múlik az idő.

Jelezném: itt is rohadt lassan! Már majdnem minden programfüzetet elolvastam, beleástam magam Schuler László: Ébredjetek Titanic táncosai! című kötetébe – megvásárolható a helyszínen a szerzőtől - (érdekességek a könyvből: chemtrailről, Csernobilről, az izlandi forradalomról, pszichofegyverekről, mobilozástól daganatos gyermekekről, kártékony E számos adalékokról, Jézus és kufárok példájáról, a WTC tornyok ledöntéséről (a tévénézők terrorizálásáról), a Snowden-botrányról, a Zengő és a Tubes csata NATO elleni győzelméről), de amikor visszamegyek, még mindig énekelnek. De érkezik végre Morvai Ferenc.

Elgyötört, boldog ember, 27 év kutatómunkája érett be ezzel a szertartással, temetéssel, beszéde zavaros és buta, van benne minden: homofóbia, rasszizmus, -suk, sükölés, háttérből irányító bábjátékosok, tolvaj Orbán Viktor, jóságos orosz és kínai tudósok, de mindezt úgy vezeti elő, hogy már-már meg is bocsátok neki, mert ő az a parasztember, aki mellett elrohant az élet, nem ért már semmit ebből az egész világból, kapaszkodni akar valamibe, és pont Petőfi jutott neki, ami nem rossz választás, de Petőfi akkor és ott élt, mi pedig itt és most. Sajnálom, mert nincs hova hátrálnia, előre pedig nem akar menni, ott a bizonytalanság, az internet, a multikulturalizmus és az idegen nyelveken beszélő menedzserek várnák, a rettenet.

A vörös sarokban a Magyar Tudományos Akadémia, minek tagjai nem kevés szolgalelkűségről és gyávaságról adtak tanúbizonyságot az elmúlt időszakban, a kék sarokban a kazánkirály, aki szerint Petőfi 1856-ban halt meg Barguzinban. Egyiküknek sem drukkolok, tulajdonképpen teljesen mindegy, melyiküknek van igaza, bár azért az valamit segített volna ennek eldöntésében, ha a rendezvényen osztogatott dokumentumgyűjtemény kevesebb orosz és kínai nyelvű iratot tartalmaz, és valamivel több értékelhető bizonyítékot arról, hogy a világkörüli útra hurcolt állítólagos burját parasztasszony mégis a lánglelkű költő, de végül is ez sem számít.

S most – zengi a műsorvezető – Pitti Katalinnal elénekeljük a Székely himnuszt és a Nagy Boldogasszonyt… Nem látta valaki Pitti Katalin művésznőt?! De nem látta senki. Pitti Katalin önkritikája szimpatikus, nem látjuk többé. A közönség azonban nem jön zavarba, énekelni kezd, Budaházy György kimagaslik az alacsonyabbak közül, a kínai delegáció biztatóan mosolyog, Kövér László sehol, pedig ez lenne az ő igazi közege.

Aztán méltósággal vonulunk a Kerepesi úton a Fiumei úti sírkertbe, hogy a 4 és fél tonnás szarkofágban csellel még délelőtt eltemetett csontok előtt ácsorogjunk megilletődve. A taxis felkapcsolja a légkondit, és suhanunk a Kétfarkú Kutya Párt és a Vastagbőr plakátjai előtt. Ahhoz képest, hogy Elvis él, igazán semmiség, hogy Petőfi Szibériában halt meg. A mítosz mindenesetre megszületett.