Miénk Munkácsy

Megyesi Gusztáv

2015. 06. 24. · Hócipő 2015/13

Nyár végére nagyjából ez lesz a hír: A rendőrség elfogta Pákh Imre amerikai állampolgárságú gazdasági menekültet, aki a hatóságokat megsértve nem a zöldhatáron, hanem a Ferihegyi reptér vámépületének zöldfolyosóján át hatolt be az ország területére, és a kötelességei helyett a jogaira hivatkozva magához akarta venni a saját tulajdonában álló, Golgota című Munkácsy Mihály-festményt. Az ember esze megáll.

Utóbbi mondatot már a magyar közönség teszi majd hozzá, amely akkorra már teljes mértékben megszabadulva a gátlásaitól, újra a régi fényében fogja gyűlölni az idegeneket. De azokat a magyarokat is, akik többre vitték, mint ő. Mi az hogy van neki egy minimum kilencmillió dollárt érő festménye? Magyar festménye ráadásul, amit Munkácsy a magyar népnek festett, tehát a magyar népet illeti meg, nem pedig Pákh Imrét, aki annak idején ugyan szabályos körülmények között vette meg a képet, de most önhatalmúan rendelkezni akar vele.

Ráadásul védett műről van szó. A magyar kormány tette védetté, miután nem sikerült Pákh Imrétől megvásárolnia, nevezett úr ugyanis seftelni akart a képpel. Évekkel ezelőtt az állam úgy állapodott meg vele, hogy a Golgotát kilencmillió dollárért vásárolja meg, mert a tulajnak is ennyibe volt annak idején, ma viszont már csak hatmilliót ajánlott fel. A magyar államot meg kell érteni. Miután a nemzeti bankja sorra vásárolja fel milliárdokért a kastélyokat, szállodaépületeket, üdülőket és festményeket, nincs plusz hárommillió dollárja a korábbi megállapodás szerinti ár kifizetésére, viszont szeretné egyben tudni az egész Munkácsy-trilógiát: a Krisztus Pilátus előtt és az Ecce Homo már megvan, csak a Golgota hiányzik. Ezért tette védetté a kormány a képet, a védettség ugyanis azzal jár, hogy Pákh Imre nem viheti ki az országból, és nem adhatja el senkinek, csak a magyar államnak.

„Elismerem, nem túl sportszerű módon, de az ország és a haza érdekében döntött így a kormány”, nyilatkozta Lázár János miniszterelnökségi miniszter a lehető legteljesebb őszinteséggel, hozzátéve, hogy a magyar kormány „ezzel a barátságos lépéssel szerette volna meggyőzni Pákh urat arról, hogy érdemes velünk megállapodni”. Pákh Imre azonban nem akarja megérteni, hogy a magyar állam csak meg akarja védeni őt, mint az elmúlt években a magyar földet, a magyar ipart, a magyar kereskedelmet, a magyar trafikot, a magyar iskolákat, a magyar nyugdíjpénztárakat; Pákh úr nem akar nyugdíjpénztár lenni.

Ez a sportszerűségre való hivatkozás nagyon jó. Tényleg nem valami sportszerű, ha valakin bosszút állnak, mert nem adja, ami az övé, de hát a legpengésebb középhátvéd is egyszer-egyszer lábra csúszik be, ám aztán felteszi a kezét, hogy bocs. Ha így vesszük, nem volt túl sportszerű annak idején az államosítás, a rekvirálás, a kitelepítés sem, de hát ilyenek be-becsúsznak a meccs hevében.

A kormány nyílt beszéde viszont kifejezetten dicséretes. Annak idején, Rákosi Mátyás alatt soha nem vettek el semmit ilyen őszinte nyíltsággal, noha az egész országot hasonlóan barátságos lépésekkel államosították. Az is különbség, hogy a Rákosi-rendszer az államosított gyárakat, üzemeket, vállalatokat, boltokat, bérházakat, földeket, miegyéb javakat rosszul használta, gazdaságtalanul és értelmetlenül működtette, szétrohadt a kezükben minden. A mai értékteremtő kormány kezében viszont nemcsak a föld, az ipar, a közműszolgáltatás, a trafik hasznosul, de még a festmények is. Sokan azt hiszik, hogy a Munkácsy-trilógia megszerzésének kizárólag az a célja, hogy a nagyközönség majd egyben lássa a három összetartozó remekművet, ám ez tévedés.

Az atlatszo.hu kitűnő tényfeltáró portál tette közzé év elején, hogy a Szépművészeti Múzeum sorra ad kölcsön értékes festményeket különféle intézményeknek és magáncégeknek. Habony Árpád húgának cége például tíz darab, összesen 292,6 millió forint értékű festményt kölcsönzött betéti díjért cserébe. De már az Erste Bank „két darab, együttesen 25 millió forintos festményt kapott kölcsönbe dekorációs célra”, mégpedig ingyen, írja a portál. A feladat világos: bérbe kell adni a képeket, ám sokkal szélesebb spektrumban, mint eddig tették. A cél nem lehet más, mint hogy a legértékesebb festmények se álljanak kihasználatlanul a múzeumban; vannak nekünk derék nemzeti oligarcháink, akik barátai a szép, művészi dekorációnak. Jó, a Munkácsy-képek eléggé nagyok, és a mozgatásuk is nehézkes, ám ez nem lehet akadálya annak, hogy például Mészáros Lőrinc irodáját dekorálják; igaz, a trilógia csak három falat borítana be, a negyedikre majd sportzászlókat akasztanak. De Tiborczéknál tán még jobban mutatna a három kép, náluk a Munkácsyra sajnálatosan jellemző sötét tónusokat mindjárt be is lehetne világítani LED fényforrású, szabályozható fényáramú lámpatestekkel; ha az ország valamennyi településén beváltak ezek a lámpák, akkor pár négyzetméternyi olajfelület már nehogy akadály legyen.

Ez azonban még odébb van. Kiderült ugyanis, hogy törvény alapján „az országba visszaviteli kötelezettséggel behozott képet nem lehet védetté nyilvánítani”, a Pákh Imre tulajdonában álló Golgota még bírósági döntés esetén sem foglalható le. A kormány tehát megint valamit nem jól tudott, ha perre kerül sor, a tudatlanságából kifolyólag megint veszíteni fog, mondhatni két lábbal, hátulról szállt bele ellenfelébe, és még ő reklamál. Arra viszont semmilyen törvény nincs, hogy Pákh Imrét ne lehetne hazaáruló, bitang betolakodónak tekinteni, aki a fair play szellemét sárba tiporva meg akarja fosztani az országot a jogos tulajdonától.