Kétszögben
Lengyel László
2015. 04. 01. · Hócipő 2015/07
„az ördög kenyerére ken,az ördögné hajába fon”
Weöres Sándor: Öldöklő magány
Hankiss Elemér a világ legérdeklődőbb és legkíváncsibb embere volt. Mindenre és mindenkire kíváncsi volt, mindenki élettitkát, sorsdrámáját meg akarta tudni. Csak önmagára nem volt kíváncsi, csak saját titkait titkolta még önmaga előtt is. Hankiss Elemért egész életében érdekelte annak a kérdése, hogy a háborúk, forradalmak, holokauszt idején vajon az eszmék, gondolatok vagy az életpéldák, a magatartások válnak-e irányt adóvá. Egyre növekvő szkepszise a racionális tudománnyal szemben és egyre kiterjedtebb érdeklődése az irracionális mindennapi magatartások iránt az ezredfordulótól oda vezette, hogy a lehetséges változásokat ne eszméktől és ideológiáktól, hanem magatartásoktól, viselkedésektől, utánzásoktól, életpéldáktól várja. A világ értelmiségét épp úgy, mint a magyar értelmiséget azért ostorozta, hogy nem képesek szabad magatartásokat, autonóm viselkedést, emberi példákat nyújtani, magukat, világukat, országukat kitalálni. Ezért vagytok, ezért vagyunk felelősek igazán – mondta és írta.
A Kétszöget, amely 2002-ben jelent meg először és most másodszor, Hankiss találta ki: – Nem hagy nyugodni ez a te Settembrini magatartásod. Hogyan lehet hinni és bízni az értelem hatalmában a 21. században? Hogyan lehet valaki egyszerre szabad és otthonos egy ilyen világban? Ez engem akaratlanul is Naphta ördögi kérdéseihez vezet: szabadok ebben az idegen világban csak az irracionalitás elfogadásával lehetünk. Tíz évvel később már úgy gondolta, hogy mindegyikünk színeit angyal és ördög együtt keverte ki, egyszerre van bennünk az apollóiból és a dionüsziosziból, Settembriniből és Naphtából, a jóságos Dr. Jekyllből és a gonosz Mr. Hyde-ból. A Kétszögben megjelent két párhuzamos és egymástól elfutó élettel mintegy azt is akarta mondani: lehetett és lehet így is élni, a világgal szembesülni 1928 és 2002 között magyar értelmiségiként. Párhuzamos életrajzot szeretett volna csinálni, ha nem is Plutarkhosz vagy Shakespeare szintjén, de abban a modorban.
Ebben a könyvben szembesült először a nyilvánosság előtt mélységesen mély történeti beágyazottságával: a család, a magyar polgárság messze ágazó örökségével. És ezzel a többszázados örökséggel szembesített engem is. Tette, tettük ezt akkor, amikor mindkettőnk szilárd meggyőződése volt, hogy magunk teremtettük magunkat. De mégis bennünk volt a Guldenburgok és Buddenbrookok öröksége, ahogy ő mondta: a te nagyanyád fogta az apja, Benedek Elek kezét, ő fogta Jókai Mórét és Tisza Kálmánét, azok fogták Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály kezét, és látod, máris Kazinczynál és Hajnóczynál vagyunk. – Milyen a „Hankiss-értelem” – kérdeztem. – Mint a Guermantes-oké – vágta rá. Utána olvasva Proustnál ezt találtam: „Egy Guermantes számára (ha ő buta volt is) értelmesnek lenni annyi volt, mint élesen fogalmazni, képesnek lenni gonoszságok mondására, győzni mindenhol és mindenáron, de ugyanakkor hozzáértően vitatkozni festészetről, zenéről, építészetről, s angolul beszélni.” A családi örökségünk egyben annak a két évszázados „kis előrelépés, nagy visszaesés” magyar polgárosodásának a krónikája is.
„Az ember annak a századnak a gyermeke, amelyben született, s nem azé, amelyben eltemetik. – No igen! Nem lehet ám oly könnyen megnyergelni két századot!” – mondja Balzac a Pons bácsiban. Balzac vagy Stendhal erről nagyon sokat tudtak. Az egyiknek az élet édességét az ancien régime adta, a másiknak a dinamikát a forradalom, ami nemcsak abban fejeződött ki, hogy az egyik lelkes monarchista, a másik szkeptikus republikánus volt, hanem hogy e mércékkel mérték magukat és hőseiket. Mit tettek vagy nem tettek volna a monarchia világában Rastignac és Lousteau, Marsay és Pons, lehettek-e hősei Nucingen és Popinot vagy Lucien de Rubempré a Lajosok világának, Turgot és Necker századának? Vajon nem az ifjú republikánusok, Danton és Desmoulins, Saint-Just és Bonaparte tüzér hadnagy, majd marengói tábornok szemével néznek-e körül Julien Sorel, Lucien Leuwen és Fabrizio del Dongo a visszatért Bourbonok, Lajos Fülöp és Itália kisebb-nagyobb zsarnokai világában? Mércéjük egy „nagy Franciaország” – Stendhalé részben egy „nagy Itália”, vagyis a 15. és 16. század Itáliája – volt, az a csúcs, ahonnan a század emberei valamennyien lefelé bandukoltak, miközben azt hitték, hogy fölfelé mennek.
Ahogy Elemér alighanem 1944, 1949 és 1956 mércéjével, én pedig 1968, 1980–81 és 1989 mérlegén mérek le mindent. Se neki, se nekem nem sikerült megnyergelni két évszázadot. Neki is, nekem is csak annyi fért bele a 21. századból, ami valójában a 20. meghosszabbodása, vagyis a kilencvenes évek. Az én hőseim is 68-as és nyolcvanas évek hőseinek – a Mészöly Miklós Altamirának, az Orbán Viktor Julien Sorelnek – látszottak. De a magyar ezredvég hősei halottak, az ezredvégi Magyarország halott. És mi, akik a magyar „nagy történet” felől nézzük a „kis történetbe” belecsúszó, kisszerű eszközökkel kisszerű célokért harcoló Magyarországot, mi is halottak vagyunk.
A szomorú az, hogy Orbán Viktor, aki részese volt a 89-es „nagy történetnek”, amikor még nagyszerű eszközökkel nagyszerű célokért küzdött – milyen csodálatos a magyar nyelv sokszínűsége, amely a nagyszerű szóba belefoglalta a nagyságot és a jobbnál jobbat -, most mindazt kisszerűen lerombolja, „kis történetté” alacsonyítja. Jan Patocka mondja a kiscseh történetről, hogy „kisszerű eszközökkel törekedett a nagyságra, a kisszerű eszközök azonban végzetesnek bizonyultak: a csehek meg akarták spórolni az elvszerű gondolkodás fáradságát, saját hittételeik kritikai megkérdőjelezését, az életről és halálról való döntés keserves kényszerét, így más európai hatalmak játékszerévé lettek.” Patocka a Mi a cseh? című írásában részletesen leírja, hogy mit jelent egy kis nemzet számára, ha világtörténelmi feladat vállalására törekszik, vagyis „nagy történetet” vállal, még akkor is, ha végül elbukik. Ha a csehek „nagy történeti” kihívása volt a masaryki demokrácia, amely megmutatta az egész világnak, hogy lehetséges egy kis nemzetnek példamutató demokráciát építeni Keleten, majd ugyanezt elbukták 38-ban. Magyarország megmutathatta volna a világnak a nyolcvanas évekből kiindulva, hogyan lehetséges demokratikus jogállamot és virágzó gazdaságot teremteni Európa keleti végén. Elbukta.
Miért érdemes újra elővenni és olvasni ezeket a beszélgetéseket? Az alkalom kettősen is szomorú. 2001-ben, 2002-ben, amikor ez a könyv készült, Magyarország fölött még derült volt az ég. El sem tudtuk képzelni, hogy egy évtized múlva hanyatló gazdaságú, utat vesztett országban, gyűlölködő, sértett, súlyosan egyenlőtlen társadalomban és tekintélyuralomba tartó rendszerben fogunk élni. Mind a ketten kritikusan írtunk és beszéltünk a rendszerváltás hibáiról, de ekkor még hittük, hogy jó irányba megyünk, ha sokszor rosszul is. Hankiss Elemér őszintén hitt a társadalmi csoportok közötti megbékélésben, egy lehetséges társadalmi szerződésben, a rendszerváltás utáni nyugatias polgárosodásban és Magyarország európai kitalálásában. 2001–2-ben útelágazásnál álltunk: mehettünk volna, ahogy Hankiss gondolta, a reformkori, a kiegyezés kori polgárosodás, a konszolidáció európai útján. És ma már tudjuk, nem ezt választottuk. Egy jogi és erkölcsi normáit vesztett, sok részre szakított ország balkáni hadiösvényén járunk. A könyv így már figyelmeztetés: ne menj arra! Találj másik, új utat!
A beszélgetések civilizációs helyzetekről, kulturális mintákról szóltak: e Magyarországon nemcsak mi voltunk otthon, még ha Hankiss Elemér idegen világról is beszélt, hanem mestereink és barátaink is, Kosztolányitól Proustig, Máraitól Camus-ig, Kereszturytól Thomas Mannig, Kosárytól Keynes-ig. Azt hittük, hogy Európában vagyunk, sőt, lassan, lassan annak nyugati felén. Azóta elvesztettük kulturális mintáinkat, feléltük megszerzett szellemi és anyagi tartalékainkat, megtagadtuk mindennapos civilizációs tudásunkat és reflexeinket. Megint elrontottuk, de hol? – kérdezte Hankiss Elemér 2014–15 telén magától és tőlünk.
A másik szomorú esemény Hankiss Elemér tragikus halála. Utolsó telefonbeszélgetésünk e könyv folytatásáról, újraírásáról szólt. – Én nem vagyok érdekes – mondta –, de veled annyi minden történt. Még a gyerekkorod is megváltozott. Nevettünk. – Hajlandó leszel az én kérdéseimre is válaszolni, vagy csak azokra, amiket magadnak teszel fel? – kérdeztem. – Tudod, hogy jobban szeretek kérdezni. Nem lehetne, hogy az én részem csak kérdésekből álljon? Kérdéskönyv – nem is rossz.
„Nehéz annak, akit nem üldöztek soha / És aki nem látott keresztényt, / Hinni a keresztényüldözés történetében. / Nehéz annak, aki Bank közelében lakik, / Kételkedni: pénze jó helyen van. / Nehéz annak, aki Rendőrség közelében lakik, / Hinni az erőszak diadalában. / Azt gondolnátok, a Hit diadalmaskodott a Világban, / És az oroszlánoknak nem kellenek többé őrzők? / Kell-e mondani néktek, hogy történt bármi eddig, az újra megeshet? / Kell-e mondani néktek, hogy mégoly szerény eredményeitek is, / Amelyekkel a civilizált társadalom szokásának megfelelően büszkélkedtek, / Aligha éli túl a Hitet, amely fontosságuk forrása?” – kérdezte Eliot A szikla VI. kórusában, Ferencz Győző fordításában. Nehéz hinni a Halál erejében, egy halhatatlannak hitt barát közelében?