Peking és a paták
Andrassew Iván
2008. 08. 27. · Hócipő 2008/18
Arra gondoltam, hogy megpróbálom - legalább néha - egy kínaival együtt nézni az olimpiát. Igazából L. úrra, a derék boltosra számítottam, akit vagy tíz éve ismerek, de pechem volt, mert hazautazott álmélkodni. Bár így is éppen elegen maradtak ahhoz, hogy találjak köztük valakit, aki kicsit befogad, és legalább megtudok valamit róluk. De ők bizony zárkózottak, így éppen csak néhány pillanatot sikerült elkapnom, persze kínai üzletekben. A rövid ötpercek alatt annyi boldogságot láttam, mint amennyit én éreztem összesen az olimpiát látva. Büszkék. Mindenre. Alighanem van is rá okuk. Talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy Kína hatalmas növekedésének motorjai a szerterebbent kínaiak voltak.Ha Pekingben lehetnék, biztosan ugyanazt a technikát választom, vagyis nem megyek el versenyre, csak akkor, ha magyarok játszanak, a többit a nép körében nézem.
Nem biztos, hogy őszinték lettek volna velem - mert én se lennék senkivel a helyükben -, de a gesztusok talán az elősejtéseimet erősítették volna. A sok boldogság dacára nem lehet könnyű kínainak lenni, annyira, hogy nem tudom, szeretnék-e mostanában kínai lenni - persze Kínában. Az biztos, hogy húsz-harminc éve nem szerettem volna. Azóta annyi változott, hogy talán jó lenne végignézni, átélni, ahogy egy sok ezer éves kultúra azzá növi ki magát, amit megérdemel. Igazi világhatalommá. Az most más kérdés, hogy az ember egyáltalán örülhet-e annak, hogy vannak világhatalmak. Én fölöttébb unom őket - az olimpián is. Azt, hogy minél erősebb egy nagy állam, annál nagyobb a valószínűsége, hogy egy kis csoport túlságosan nagy befolyást szerez a világ sorsának alakításában. Az alakítás persze többnyire nyomorítást jelent. Az olimpia esetében például politikával vagy doppinggal. És nem tudom, hogy jó-e, ha a világ legnépesebb országa, igen népes diaszpórával, úgy lesz világhatalom, hogy közben még valami eléggé titokzatosan működő, fura kommunista párt irányítja. Jó, persze, azt mondják ők, hogy a kapitalizmussal járó demokrácia nyakló nélkül való bevezetése emberek millióinak életébe kerülhetne - ezt is el lehet fogadni. Meg azt is, amit szintén gondolnak és mondogatnak: tudják, hogy még nem egészen tökéletesek, de hagyjuk őket a saját tempójukban fejlődni. Még Tibet dolgában is. Tibetnek legföljebb olyan reményei lehetnek, mint nekünk Trianonnal: Kína afféle, élhető unióvá válik, mint az EU, amelyben a jogok előbbre valók, mint bármi más. Egy elegáns állam. Vagy legalább eleganciára törekvő.
Mert Kínában ma éppen az eleganciával van baj: néha kibukkan a pata a köpönyeg alól. Ha valami nem elegáns, az nem is jó, mondja mindig az öcsém, ha gyanakszik.
Ami igazából érthetetlen, az az, hogy ha egy ilyen erős hatalom ilyen teljesítményekre képes, mint egy olimpia fölépítése és megrendezése, akkor miért érzi mégis gyengének magát.
Az a kisebbik baj, hogy csaltak az olimpia megnyitóján. A tökéletes látvány és hallvány kedvéért bevágtak olyan képeket, amelyek kicsit korábban készültek…, nem is az a lány énekelt, akit láttunk… Ezek bocsánatos dolgok: aki nem tudja, hogy az illúziók világában élünk, szinte állandóan, az ne nézzen televíziót. Az már kicsit kínosabb, hogy a nemzetiségek fölvonulásában egyetlenegy nemzetiséget sem képviseltek az amúgy igen aranyos gyerekek a csodálatos népviseletekben. Ötvenhat úgynevezett „etnikum” van Kínában - de jól ismerjük ezt a kifejezést! -, ám a lakosság kilencven százaléka han. (Mintha csak itthon lennénk. Bár azt kétlem, hogy amikor nemsokára Budapesten lesz az olimpia, megtennénk azt, hogy barnítóval bekent, amúgy sápadt arcú gyerekek vonulnak cigány népviseletben. Itt ezt már nem lehet.) Egy olyan országban, ahol a világnak azt kellene mutatni, hogy a nemzetiségek igenis jól vannak, ez azt üzeni, hogy még sincsenek annyira jól. Mitől féltek? Gyerekektől?
Nem elegáns az sem, hogy egyáltalán fölmerült olyasmi: a - ráadásul nemzetközi, tehát vendég - sajtó bármiben korlátozható. Megmagyarázhatatlan, hogy a külföldi tudósítók - akár egy percre is - nem érhetnek el internetes oldalakat, az meg egyenesen abszurdum, ha csak akkor forgathatnak Peking bizonyos területein, ha azt előre bejelentik. Ha valaki olimpiát akar rendezni, ráadásul nyilvánvalóan azért kapta ezt a jogot, mert a világ bízott abban, hogy csakugyan javulnak, emberségesednek a körülmények, mire elkezdődik a világjáték, ilyen hibákat nem követhet el. És ezek nem belügyek, nem lehet ősi szokásokra vagy a kínaiak diktatúravágyára hivatkozni.
Mint ahogy az is érthetetlen, szorongósan pitiáner dolog, hogy apró kis tüntetések résztvevőit begyűjti a hatóság. Az meg pláne, hogy bibliákat kobozzon el derék hittérítőktől. Ez nem elegáns egy olyan országban, ahol ezerszer több ember születik naponta, mint ahányat meg lehet téríteni.
Egy riporter azt mondta, hogy Pekingben néha rátört egy érzés: az is lehet, hogy jobb egy puha diktatúrában élni, mint egy kemény demokráciában. Jó mondás, de talán meg kellene erről kérdezni Kína népét - beleértve természetesen a tibetieket is. Bár, ha ez bekövetkezne - még a sanghaji olimpia előtt -, akkor már nem lenne okom finnyázni, kilógó patáról beszélni. Addig is minden nap üzenni kell: szeretjük a kínaiakat, nagyszerű emberek egy nagyszerű országban, ám itt az ideje, hogy jobban szeressék magukat is.