Bubu rendet rak
Megyesi Gusztáv
2008. 08. 27. · Hócipő 2008/18
Amikor az olimpia tizenharmadik napján két, kifejezetten éremesélyes és kitűnő lovasként ismert férfi öttusázónk a Bubu, illetve a Csaocsao nevű lovak hátáról úgy zuhant be az akadály alá, mintha magyar kalandfilm felvételén épp labancokat alakítanának mindketten, kezdtem azt hinni, hogy mégiscsak létezik valami mély magyar fátum.Vagy ha nem az, akkor most érett be a magyarellenes világösz- szeesküvők sok évszázados munkájának a gyümölcse, hogy így kell a magyar embernek napról napra végigélnie az olimpiát, aranyérem nélkül, ráadásul már hajnalok hajnalán kelve. Tán mégsem vagyunk bokréta Isten kalapján, üzente ez a két ló számos földhöz vágott, cipóra pofozott, megszúrt, megvágott magyar birkózó, cselgáncsozó, bokszoló és vívó kiesése láttán, épp ideje lesz fölkeresni a pilisi szívcsakrát, s valamilyen engesztelő áldozatot bemutatni, leginkább persze Bubu és Csaocsao nevű lovakon.
Ez így tényleg nem volt jó. Athénban azon idegeskedett az ember a nap huszonnégy órájában, hogy jaj, legyen hajlandó elegendő vizeletet adni doppingellenőrzéskor a győztes magyar versenyző, most meg, hogy egyáltalán versenyben tudjon maradni valahogyan, ha már érmet nem is hoz. Már nemegyszer elsütöttem azt a gondolatot, amit nem én találtam ki, hogy mentálisan az volna a legjobb az országnak, ha az olimpiai játékok rögtön a kajak-kenuval kezdődnének, majd aznap esti levezetésként a pólódöntő következne, néhány Phelps-mentes úszóversennyel körítve; mindjárt vezetnénk az éremtáblázatot, de nagyon.
Ez idő tájt tudniillik úgy néz ki, hogy ez a három sportág a magyar élsport tartópillére, legjobbjai ráadásul nem is meg-megbújva, pironkodva tartják hátukon a hatalmas monstrumot, de például Vajda Attila, Kovács és Janics, csakúgy, mint a férfi pólósok, előre be is jelentik, hogy olimpiát szeretnének, sőt akarnak nyerni, mi több, eme bejelentés ellenére, nem összeroskadva az ígéret és a felelősség roppant súlya alatt, meg is nyerik azt az olimpiát.
Amint látjuk, mindannyian úgynevezett vizes sportok művelői, és ha ehhez hozzávesszük a kevés kivételtől eltekintve a legjobb egyéni eredményüket felülmúló úszókat, élükön az úszócsoda Phelps mögött háromszoros ezüstérmes és mindháromszor Európa-bajnoki csúcsot úszó Cseh Lászlóval, akkor tán nem is annyira indokolatlanok az országban fölerősödő revizionista hangok, hiszen a nyolc vizesérem alapján a Magyar Köztársaságnak kijárna újra, hogy három tenger nyaldossa a partjait. A tíz éremből nyolcat a vízben vagy a vízen szereztünk.
Gondoljuk meg: ha már az első napon megvannak az aranyaink, nincs ez a görcsös, ideges olimpianézés, tudjuk, hogy nem vagyunk teljesen reménytelen eset. Az első napi aranyak után nem vágná haza ennyire az embert a többi sportág kudarca, de még a két vérprofinak mondott sztár, Szávay Ágnes teniszező és Bodrogi László országúti kerékpáros leszereplése sem mindjárt az elején, hanem méltósággal venné tudomásul, hogy ez ma a realitás; a magyar sportot soha többé nem lehet már az előző olimpiák mércéjével mérni. Ha az első napon a sikersportágainkat látnánk a képernyőn, az tartást adna az olimpianézéshez, mert az olimpiának meg kell adni, ami jár neki.
Én sajnos ezt az olimpiát tizennégy napon át úgy néztem, olyan frusztráltan, egyre idegesebben, csakis a magyarok szereplésére koncentrálva, mintha más sportág meg főleg más nemzetek nem is szerepelnének Pekingben; nem élveztem az egészből semmit. Midőn aztán Vajda meghozta az első aranyat, mindjárt kinyíltam mindenre, élménydús program volt belemerülni atlétikába, de még BMX-döntőkbe meg műugrásba végigélvezni, hogyan verik a spanyol kosarasok a litvánokat, az izlandi kézisek viszont a spanyolokat; ha az utolsó két napra is, de normális medrébe került az olimpia.
Igaz, a kajak-kenu is bebizonyította, hogy lám, abszolút esélyes magyar versenyző nemcsak más sportágban tud törvényszerűen veszíteni, hanem itt is, ám ez nem feltétlenül tragédia. Érdemes megfigyelni, hogy amíg a vívók, öttusázók, sportlövők, birkózók, dzsúdósok, ökölvívók, atléták leégésén méltatlankodtunk, kajak-kenuban az abszolút esélyes német kettes hajók is csődöt mondtak, izlandi kézisek verték a spanyol esélyeseket, amerikai pólósok a szerbeket, horvátokat, világklasszis futóváltók omlottak össze egyetlen rossz mozdulat következtében a rekortánon, lógó orral ment haza Federer, Hsziang, Manaudou, Tyson Gay, minden országnak megvolt tehát a maga Bubu lova; jó, az mondjuk más kérdés, hogy ennyire azért nem.
Meg kell tanulni Londonra olimpiát nézni. Véget vetni annak a kibickedésnek, ahogyan a magyar lakosság az olimpiát mint valami szappanoperát nézi, teszem azt, a Szomszédokat, ahol Taki bácsi mindenképpen hozza a formáját, mert mi, a lakosság, így akarjuk. A szurkoló két olimpia között olvas ezt-azt az újságban magyar sikerekről, lát mondjuk a magunk sikerére rendezett budapesti öttusa- vagy Maty-éri kajak-kenu világ- meg Európa-bajnokságot, és akkor az ottani győzelmek magától értetődőn olimpiai aranyra lesznek transzformálva. Négy év alatt majdnem minden sportág produkál egy vagy több kiemelkedő eredményt, ezt aztán szépen kivetítjük a következő olimpiára, és csodálkozunk, ha még sincsen aranyérem.
Hát most csak három lett. Jobb lesz, ha nézőként is leszállunk arról a magas lóról, mielőtt bevág minket is az akadályok közé.