21 Juhász

Trunkó Barnabás

2015. 01. 07. · Hócipő 2015/01

Nyilván már sejtettük, hogy a juhászok létszáma hamarosan csökkenni fog, ezért a honi felsőoktatás történetében jelentős eseménynek számított, amikor egyszerre három egyetemünkön is beindult a juhászképzés. Előzetesen népes minisztériumi küldöttség utazott a bolognai juhászképzés tanulmányozására; sajnos csak a helyszínen derült ki, hogy az ottani campuson nincs ilyen kurzus, de egy leendő makaróni szak beindításához értékes adalékokhoz jutottak a pesztó tanszéken.

Jelenleg Magyarországon kívül csak Svájcban folyik komoly juhászképzés egy méregdrága hegyi iskolában, de az ottani diploma nehezen konvertálható a hazai viszonyokra, ugyanis a svájci juhászok a képzésük során egy baromi nagy havasi kürtöt fújnak, míg a mi rónáinkon a kultúrkörnyezet zömében a furulyát és a fűzfasípot favorizálja.

A meghirdetett hazai juhász karra nagy volt a túljelentkezés, ezért fizető oktatást is indítottak, sok juhászbojtárjelölt családja kénytelen volt eladni a nyáját, hogy fizetni tudják a tandíjat. Külföldi tanulók is jelentkeztek, köztük arab diákok, őket átirányították a mangalica szakra.

Közben elkészültek az új szemléletű tantervek és juhásztankönyvek is. A képzés eleve szakoktatás jellegűnek indult, így a humán tárgyak csak a legszükségesebb mértékig épültek be a tananyagba, hiszen agrárszakembereket akarunk képezni, nem pedig tudálékos bölcsészeket. Az újsütetű tankönyvek tartalmaztak néhány unortodox tudományos tételt is, például, hogy a bárányok legkedveltebb tápláléka a farkas, sőt az is kiderült, hogy a brindzát mégis a híres orosz tudós, Popov találta fel. A tananyag egy része hangoskönyv formában is megjelent „A bárányok hallgatnak” címmel.

Az oktatás nagy figyelmet fordított a juhok szaporításával kapcsolatos kérdésekre; ezt a tantárgyat egy albán vendégprofesszor tanította.

A juhászszakos hallgatók számára mindennap tartottak testnevelési órát, de mivel az ehhez szükséges infrastruktúra hiányzott, a tornaóra abból állt, hogy a diákok egy bottal nagyot húztak a szomszédos állattani kar szertárából kölcsönkért kitömött szamár fejére.

A diákokkal gyakran írattak zárthelyi dolgozatokat, ilyenkor egy juhakolba zárták be őket, és a feladat általában a báránykák megszámlálása volt, de közben sajnos több hallgató elaludt; őket átirányították az esti tagozatra. Emiatt a juhok összeszámlálása elég nehézkesnek bizonyult, az adatok nagy eltéréseket mutattak, ezeket utólag a Statisztikai Hivatal és a központi kommunikáció tette rendbe. A kurzus végén minden hallgatónak diplomadolgozatot kellett írnia; ebben az időszakban igen zsúfolt volt a Bolgár Kultúra könyvtári olvasóterme. Az avatás után a hallgatók egy része elkezdte használni a doktori címet, az alma mater azonban ezt megtiltotta. Néhányan fogadalmat tettek, hogy elkeseredésükben megcsinálják a nagydoktori dolgozatukat is, de ebből nem lett semmi, mert az összes bolgár forrásanyag elfogyott.

A frissen végzett 21 juhász közül mindenki Budapesten akart elhelyezkedni, de a fővárosban nem volt üresedés. A birkaterelésben járatos frissdiplomásokat csak közmunkásként tudták alkalmazni a Békemenetek idején. A munkaerőpiac áttekinthetőségét akadályozta, hogy megjelentek a hamisított juhászdiplomák, amiket már a nemzeti dohányboltokban is lehetett kapni.

A 21 diplomás magyar juhász végül is Londonban helyezkedett el, ahol a gázszerelőkön kívül ők lettek a legkeresettebb munkavállalók.

Abban, hogy a magyar juhászokat Európa-szerte keresik, jelentős szerepe volt Luis Aragonnak, a híres költőnek, a Francia Kommunista Párt KB-tagjának, aki az 50-es években hazánkba látogatott. A parlamenti díszfogadás és az ilyenkor szokásos kitüntetés átadása, valamint az esti bankett után a külföldi irodalmárokat általában átpasszolták Illyés Gyulának, hogy vigye le őket Tihanyba. Illyés, Németh László és Aragon a teraszon fröccsöztek, amikor Németh azt javasolta, hogy sétáljanak át Sajkodra, mert neki jobb bora van. A bandukolás közben érintették a Belső-tó melletti mezőt, ahol mindig egy helybéli juhász legeltette a nyáját. Azon a napon azonban a két kópé elküldte az öreget a csárdába fröccsözni, és helyére beültették Szabó Lőrincet.

Persze úgy intézték, hogy elhaladjanak a legelő mellett, ahol Aragon azt látta: a fűzfa alatt egy magyar juhász ül subában, kucsmával a fején, kampós bottal és furulyával a kezében, körülötte pedig kinyitva és szétdobálva a legfrissebb francia avantgárd irodalmi folyóiratok, közöttük az Aragon által szerkesztett Les Lettres francaises.

– Maga az a híres Aragon elvtárs, Párizs városából? – kérdezte az áljuhász, természetesen franciául. - Mondja, ismeri maga ezt a Sartre-t?
– Oui, monsieur – mondta a költő meglepődve –, Paullal és Simone-nal gyakran összejövünk a Café de la Paix-ben.
– Akkor mondja meg neki, hogy abbahagyhatná már ezt az egzisztencialista nyavalygást, inkább írjon egy jó kis darabot, mondjuk egy tisztességtudó kurváról!

Továbbhaladva Aragon megdöbbenve kérdezte Illyéstől:
– Mondd, Jules! Nálatok Magyarországon minden juhász beszél franciául?
– Természetesen. Ráadásul nem is ilyen csapnivaló marseilles-i akcentussal!