Negyedszázados társak

2015. 01. 18.

PROLILÉTRA

A halála után két nappal hívtam telefonon, de mielőtt megdicsérhettem volna a nyolcvanas években Pál János hentessel közösen írt Prolilétra című kötetét, közbevágott, és az előző esti sétáról beszélt. Hogy az jó kis séta volt a Belvárosban a tüntetőkkel, hogy így kell ezt, végigjárni a gengsztereket, rámutatni a házakra, hogy igen, ők lopták el, játszották át a közösből. Továbbá, hogy jó volt az előző napi újságban látni, hogy végre közzétették azoknak a nevét, akik a parlamenti bizottságban nem szavazták meg, hogy a szegény gyerekek a téli szünet alatt is kapjanak ingyenebédet az iskolájukban.

Ekkor én közbeszóltam, hogy Iván, de te már meghaltál, én is csak azért zavarlak, mert mindig elfelejtettem neked mondani, hogy a Prolilétra mekkora nagy könyv, s hogy miközben téged furtonfurt lekommunistáznak, te akkor kaptad le tíz körméről a Kádár-rendszert, amikor azt még senki nem merte megtenni a melós, az elesett ember szemszögéből, s utána is mindig a Prolilétrát írtad. De megint közbeszólt, és csak mondta és mondta a híreket, a tárcákat és publicisztikákat, mindjárt meg is szerkesztette őket, ő volt egy személyben a nyomda, a rikkancs és az olvasó is, ám éjfélre el-elvékonyodott a hangja, s azt mondta, most egy kicsit elmegyek pihenni, aztán folytatjuk.

Várjuk. Megyesi Gusztáv

KOMPROMISSZUMOK NÉLKÜL

Kompromisszumok nélkül csak úgy lehet élni, ha az ember elég sok kompromisszumot bevállal, például nem lesz idegesítően gazdag, szelektálódnak az ismerősei, és egyetlen kormányzat sem szereti annyira, hogy a térdére ültesse. Andrassew Ivánnak mindez sikerült, és nagyon remélem, hogy boldog volt ettől, még akkor is, ha egy olyan világban kellett befejeznie földi pályafutását, amelyben az általa vallott értékeken markolókkal és lesötétített Audikkal robognak át a hatalom ideiglenes birtoklói.

Andrassew Iván értékrendje mit sem változott azon idő alatt, amíg ismertem, de biztos vagyok benne, hogy előtte sem: baloldali volt, megrögzött és hajlíthatatlan baloldali. Két dologban nem ismert tréfát, az elesettek gyámolításában és Magyarország nácitlanításában. Olyan országot akart, amiben nincsenek nácik, és az állam segíti azokat, akik önmaguktól nem képesek megteremteni a létfeltételeket. Idegen gondolatok ezek a jelentől, de ez csak még jobban harcra tüzelte. A mi dolgunk befejezni, amit elkezdett. Para-Kovács Imre

IVÁN OLTÁRA

Aki kicsit ismerte Andrassew Ivánt, tudja, nála elvszerűbb, megalkuvást nem tűrő ember nemigen volt a sajtószakmában. Éppen csak annyit tett, hogy nem hazudott, és ragaszkodott az igazsághoz. Hogy ezzel csodabogárnak számított ebben az országban, nem róla, hanem az országról szól. Nem bújt az irodalom elefántcsonttornyába, pedig megtehette volna. Magyarországon még egy péknek vagy trafikosnak is harcolnia kell. Iván pedig harcolt, nem ijedt meg a náciktól, eléjük állt, felemelte szavát az elesettek és üldözöttek mellett, míg maga is elesett és üldözött nem lett. Nekem mégis egy fotóban marad meg Iván annak, aki volt. A képen házi oltárt épített a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának. Alá kis virágot tett, piros-fehér-zöldet, alatta csipketerítő. A falra függesztette a vezér képét. Sapkával a fején, érdeklődéssel tanulmányozza a NENYI-t.

Milyen új néven nevezik megint ugyanazt, amit századok óta ez a térség jelent. A kép maga a kelet-európai abszurd a maga röhejességével, benne a kisemberrel, aki nem érti. Lepörög előttünk az Üzlet a korzón, a Szigorúan ellenőrzött vonatok, az összes regény és film, ami képes megragadni a történelemben hánykolódó kisembert. Ezt a kisembert védte, sűrítette magába Andrassew Iván, a maga spontán, konok, mackós stílusában. Nagyon magányosak lettünk. Bartus László

EGYMÁS MELLETT ÁLLUNK

A halállal ellentétben furcsa az élet. Andrassew Ivánnal először a bíróságon találkoztam. Egész pontosan előtte, vártam a Goj Motorosokat, akikkel történészi vitám volt a múltra vonatkozóan, illetve dehogy is, nevén neveztem a gyereket, aki ezért Államhatalom apuhoz rohant sikítva, meg is dorgált érte.

Na, tehát állok a bíróság épülete előtt, és várom a motorosokat. Mindig többen vannak, mint az ellenfelük, ezt tudtam, meg azt is, hogy sokkal jobban néznek ki, mivel ők gépesítettek, motorizált rohamcsapat, van klafa második világháborús sisakjuk, sasos jelvényük, ha egyre is ránézek, majdnem egy millát látok kiegészítőben. Ehhez képest én szemüveges vagyok, kis pocakkal (mások szerint nagy), és ötvenévesen nem vagyok egy szecskamester. Azért álltam és vártam „más népek gyermekeit”, a nem zsidókat, közben cigiztem, de nehogy azt higgyék, hogy gyáva vagyok ügyvéd nélkül.

Hirtelen a sarkon megjelent egy fura fazon. Szakállas tata, vietnami kabátban, de az a fajta volt, amit július 4-e után a hippikhez csatlakozott veteránok viseltek. Rá nem volt írva semmi, make love, not war, vagy Peace, sőt, antikommandós alkata ellenére láttam az arcán az elszántságot, hogy nyugodt harcos. Inkább Tito partizánjai között lehet látni ilyen tüzérmestert. Nyújtottam a kezem, és bemutatkoztunk egymásnak. Odaállt mellém.

Pár perc múlva feltűntek a gojok. Sokkal többen voltak, és feketében.

Szeretem a buddhistákban, hogy bátrak. Talán tudják, az élet többet ér, mint a saját nyomorú életük. Bakács Tibor Settenkedő