Hajdú-bihari emberünk

Váncsa István
2014. 12. 23. · Hócipő 2014/26
Kezdjük egy idézettel.
„Mi érdemem van nekem? Elmondhatom azt, hogy én a népnek hű szolgája vagyok, ki tudott szenvedni érte akkor, midőn kellett, és tudni fog máskor is, ha kell. Engem nem vesz körül gazdagság fénye, nekem nincsenek a múltakban emlékeim, mégis amerre megyek, a magyar nép szeretettel fogad, miért? Mert azt mondom: testvéreim, én a népnek hű szolgája vagyok.”

Most jöjjön egy másik idézet.
„Inkább az áruk, a szolgáltatások adóztatását jövedék esetében, fémkupak esetében, amelyek termékdíjként jelentkeznek, és azok ilyen környezetvédelmi szempont, hogy a fémkupakoknak az ügyében fellépve próbáljuk meg ezt a szemléletet csökkenteni, tehát egy sor olyan adóintézkedést fogadtunk el, amelyik alapvetően nem érinti az emberek mindennapi életét.”

Nyájas olvasóm nyilván pontosan tudja, hogy a második, örökbecsű szövegrészlet kitől származik, Kósa Lajostól. Soha nem fogjuk elfelejteni. Ami viszont az előző idézetet illeti, többeket megkérdeztem, néhányan próbáltak tippelni, nem találták el. Kossuth beszéde a képviselőházban, Debrecen, 1849. január 13. Akkor hát ki a nagyobb ember, Kósa Lajos vagy Kossuth Lajos?

Kósa Lajos. Kétség nem fér hozzá.

Amit mond, az persze marhaság, ám ezen nem kell fennakadnunk. Először is aki gyakran beszél kamerák előtt, az időnként óhatatlanul hülyét csinál magából, ez törvényszerű. Másodszor Kósa hajdú-bihari, én is hajdú-bihari vagyok, tudom, milyen az. Nem a gyors észjárásunkról vagyunk mi, hajdú-bihariak, közismertek, nem az a mi legfőbb érdemünk. A hajdú-bihari ember lassú, méla és nem túl okos, viszont igazmondó, egyenes lelkű, talpig becsületes, szerény életmódot folytat, igénytelen, puritán.

Persze néha ez se annyira nyilvánvaló.

Van úgy, hogy a hajdú-bihari embernek Új-Zélandra utazni támad kedve. Egy jó ismerősöm, szintén hajdú-bihari ember, örökre odautazott családostul, elmondása szerint azért, hogy gyermekei a Kósa Lajos-féléktől minél távolabb nőjenek fel. Ebben, ahogy én látom, semmi furcsa nincs. Viszont Új-Zélandra érkezni csütörtökön, és vasárnap már jönni is vissza, ilyet a hajdú-bihari ember nem csinál.

Hacsak nem az ottani szórványmagyarsággal kell őneki találkoznia, mert az egy másik kérdés. Az minden pénzt és fáradalmat bőven megér.

Kósának van egy tévéje, amelyik filmsorozatot készít a magyar diaszpóráról, eddig leginkább Észak- és Dél-Amerikában, most Új-Zélandon, később nyilván Bali, Bora-Bora, Tahiti következik. Megéri, hiszen Argentínában például Erdélyből és Kárpátaljáról elszármazott magyarokkal találkoztak, akik most is éppoly ízesen beszélnek magyarul, mint a felmenőik a két háború között. Nyájas olvasóm most nyilván arra gondol, hogy szórványmagyarok Ausztriá­ban, Németországban és Angliában is bőven akadnak, és most is azt az ízes józsefvárosi akcentust beszélik, amit három évvel ezelőtt. Ez igaz, viszont azt se feledjük, hogy Új-Zélandon nem jó a magyarnak. Az egy liberális ország, ahol 2003 óta legálisan működik a szexipar, az utcalányok szabadon strichelnek, vannak bordélyházak, az azonos neműek házassága megengedett. Ami még rosszabb, nincs a sajtónak gazdája, úgy tenyésznek a lapok, mint árokparton a szamártövis, zömük abszolút független, azt ír, amit akar. Ráadásul Új-Zéland a Transparency International Corruption Perceptions Indexe szerint a második legkevésbé korrupt ország, vagyis a magyar ember, ha el akar ott valamit intézni, fogalma sincs, hogyan fogjon hozzá. Nem is lehet csodálni, hogy Kósa három nap múlva hazajött, más kérdés, hogy így nem mutathatott utat a szórványmagyaroknak, ők most magukra hagyottan bóklásznak Új-Zéland zöld füvén a harmincmillió birka között, és senki se mondja meg nekik, mi a teendő.

Hogy mindez Kósának mennyibe került, nem rám tartozik. Ha közpénzből utazott volna, az se érdekelne. Egyébként decemberben már könyvritkaságokat vásárolt a Központi Antikvárium árverésén kétmillióért, ez se érdekel. Nem magának vette. Van egy ismert debreceni könyvgyűjtő, aki nem ért rá elmenni az árverésre, mit csinál ilyenkor a hajdú-bihari ember? Elküldi maga helyett a kormánypárt ügyvezető alelnökét, tiszta sor, jobb megoldást magam se tudnék ajánlani. Arról már nem is szólva, hogy Kósa tudta, hol van a Központi Antikvárium, sőt oda is talált. Nem minden párttársáról tételezzük fel ugyanezt.

Ami pedig Kósa feleségének váratlanul előkerült százmilliós lakását illeti, összefüggésben a Mester Nívó Kft.-vel és a debreceni vásárcsarnok milliárdos rehabilitációjával, erről elég annyit tudnunk, hogy Magyarország nem Új-Zéland, és belátható időn belül nem is lesz az, minthogy ellentétes irányba, orosz és azeri barátaink nyomában halad. Evvel együtt százmillió már pénz, de nem Kósának. Ő 2010 júniusában azt találta mondani, hogy az ország az államcsőd szélén jár és Görögország sorsára juthat, evvel annyi pénzt dobott ki az ablakon, hogy abból a Fidesz valamennyi felesége és barátnője kaphatna egy-egy százmilliós lakást, és még a gázszerelőknek is maradna valamennyi. Hogy mért csinálta, azt akkor senki se kérdezte tőle. Most megkérdezték, hogyan érintik az adóváltozások a mindennapi életet, ő pedig megmondta. „Hát ez jó kérdés, erre nem készültünk.”

Hajdú-Bihar szülötte. Még mindig van benne valami emberi.