Több tiszteletet a tiszteletnek

Smuzewitz Ilona

2014. 12. 23. · Hócipő 2014/26

A Nemzeti Együttműködési Rendszer kiteljesedésének fontos állomása volt, hogy a magyar ember kormánya a Nagy EP Diadal után hivatalosan is Navracsics Tibort jelölte EU-biztosnak. Navracsics akkor éppen külügyminiszter volt, mert Orbán Viktor miniszterelnök valamiért nagyon fontosnak érezte, hogy Szijjártó Péter futsalfenomén még néhány hónapig úgy ne legyen külgazdasági és külügyminiszter, hogy közben mindenki az érkezésére vár. Azt találgatva, hány száz embert fog majd kirúgni.

Navracsics tehát úgy lett külügyminiszter, hogy valójában már a brüsszeli meghallgatására készült. Hát, nem kellett volna kapkodnia. Bár a produkció mindenesetre elég emlékezetes lett.

Két dolog biztos nem könnyítette meg a dolgát. Az egyik, hogy közvetlen főnöke és politikai edzője, Orbán Viktor rengeteg energiát fektetett abba, hogy meghiúsítsa Jean-Claude Juncker bizottsági elnöki jelöltségét. Ez lehet, hogy érdekes gondolat volt úgy másfél napig. De Orbán azután is kitartott, hogy egészen nyilvánvaló lett: Juncker a bizottság elnöke lesz, Orbán pedig az EU legmegvetettebb jelensége. A kormány- és államfők szívesebben mutatkoznak egy vödörnyi meztelen csiga társaságában, mint vele. Küzdelmében David Cameron, az Egyesült Királyság miniszterelnöke volt a szövetségese. Sokban hasonlítanak, hiszen mindketten szeretnek úgy tenni, mintha készek lennének kilépni az EU-ból, egyiküknek sem kell foglalkoznia az euró bevezetésének gondolatával, és mindketten vesztésre állnak az őszinteséggel folytatott küzdelemben. Csak Cameron szavainak gyakran van súlya, Orbán szavainak viszont gyakran nincs értelme.

A másik súlyosbító körülmény az lehetett, hogy Navracsics négy évig az Orbán-kormány igazságügyi minisztere volt.

A magyar politikusok egészen nyilvánvalóan képtelenek felfogni néhány dolgot. Az első, hogy a külföldi emberek is azonnal értesülnek arról, amit ők a magyar embereknek mondanak. Tehát nem működhet az, hogy Magyarországon gyalázzák az Uniót, Brüsszelben meg kacsintanak, hogy a szövegeiket nem is kell annyira komolyan venni. Ne a szavaikat figyeljék, hanem tetteiket.

Aztán azt sem értik, hogy a külföldi politikusok nem korlátozott értelmi képességekkel bíró szörnyszülöttek, akiknek hosszú távú memóriája másfél nap után visszaállíthatatlanul törlődik. A magyar emberek politikusai roppant ravasznak és dörzsöltnek hiszik magukat, ezért mindig meglepődnek, mint a tahó, aki azt hiszi, a homloka elég kemény ahhoz, hogy megállítsa a szembejövő mozdonyt.

A magyar politikusok meggyőződése, hogy fölötte állnak mindennek és mindenkinek. És hogy csak ők lehetnek kicsinyes, aljas bosszúállók. Ebből aztán vidám pillanatok származnak. Persze Navracsicsnak nem sok oka volt örülni, amikor ő lett a képviselők bokszzsákja, és rádöbbent, hogy nemcsak a négy éven át emlegetett kokikat és sallereket nem felejtették el a képviselők, nemcsak a médiatörvényre és az Alaptörvényre emlékeztek élénken, de még avval is tisztában voltak, hogy Navracsics volt annak a kormánynak az igazságügy-minisztere.

A teremben Navracsics volt az egyetlen, aki ezt elfelejtette.

Nem érezte jól magát, amikor eszébe juttatták. Viszont azonnal demonstrálta, hogy milyen lesz a fideszes rezsim vége. Amikor az orbánista rezsim összeomlik, akkor három nap múlva nem lesz egyetlen olyan tisztségviselője sem, aki ne tagadná meg a múltat. Azt fogjuk majd hallani, hogy „én mindig is elleneztem a trafiktörvényt”. Meg hogy „többször is felhívtam a földosztás körüli visszásságokra”. „A kormányülésen határozottan bíráltam a bankok államosítását és az ostoba különadók rendszerét.” „Soha nem értettem egyet a magánnyugdíjpénztárak megszüntetésével.”

„Mészáros Lőrinc? Soha nem fogtam vele kezet.”

„Kár volt annyi pénzt kidobni üres stadionokra, amikor három és fél millió ember szegényebb, mint valaha.”

És mindezt Navracsicstól tanulják majd el, aki elsőként mondta ki hősiesen, hogy ugyan nem értetett egyet a médiatörvényekkel, de nem is kiabált túl hangosan. A lojalitás megbénította a hangszálait. Olyan halkan kiabált, hogy azt nemcsak Brüsszelben nem hallották, de még Budapesten sem.

Talán csak Veszprémben. Ahol majd Navracsics megüresedett helyéért folyik a küzdelem. Már abból is elég feszültség lenne, hogy ezen múlik a kétharmad sorsa. De ráadásul még Simicska Lajos, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének eddigi Nemzeti Nagytőkése is jelezte, hogy fontolgatja az indulást. És nem a Fidesz színeiben. Most persze senki sem hiszi, hogy Simicska valóban elindulna – de eddig azt sem hitte senki, hogy valaha olyan konfliktusa lehet Orbánnal, amit majd csak az élet oldhat meg valahogy, hogy a kormányfőt idézzem.

Azt nehéz megmondani, hogy mennyi esélye lehet Simicska Lajosnak Veszprémben, de nemrég Navracsics sem tűnt a legesélyesebb biztosjelöltnek. Az mentette meg, amit a Fidesz annyira utálni szokott: a kompromisszum. A néppárt és a szocialisták megállapodtak, ezért Navracsicsot sem küldték haza, hanem megnyirbált jogköröket kapott. És még egy esélyt.

Mit szóltak ehhez a Fideszben? Gratuláltak Navracsicsnak a nagyszerű szereplésért, a helytállásért és a sikerért. És elégedetten megállapították, hogy Brüsszel már jobban tiszteli a magyarokat. Bár a Nemzetközi Együttműködési Rendszer kiépítésére sajnos még várni kell egy kicsit.