Csatorna töltelék - 2004/21

Para-Kovács Imre

2004. 10. 13. · Hócipő 2004/21

Török kebapárusok és Kreuztberg lézengő punkjai, barátságos kurvák, barátságtalan heroin, rakenroll, szabadság és sebesség, ez volt Nyugat-Berlin, amikor még létezett. Mesterséges sziget az ostobaság óceánjában, rozsdás, hatalmas fúrótorony. Zarándokhely, tömegesen odakeveredő magyarok, dobozos sörökkel a kézben, lézengve, beszakítva, élvezve a szabadság szokatlan löketeit.

Lou Reed, Iggy Pop és a többiek áttették székhelyüket a megfelezett fővárosba, mert dekadensebbnek érezték, mint New Yorkot, Bejrútot és Vlagyivosztokot együtt, megtalálták benne a tökéletes nihilt, a mélypontot, ahová a dudások járnak, ha dudások akarnak lenni.

A nyugati világ ekkoriban rémülten és a kétségbeesés határán egyensúlyozva szemlélte az NDK csodafegyverét, a zenés ajándékkosarat. Karel Gott és Alla Pugacsova próbálta megfordítani a tendenciát, hogy a fiatalok az NSZK-ból az NDK-ba kívánkozzanak, tömegesen induljanak meg az amerikai srácok Alaszkán keresztül Szibériába, követelve bebocsátásukat.

Sikerült volna? Sohasem tudjuk meg, mert a kapitalizmus megtalálta a megfelelő választ, a Muzikladent, a zenés ajándékkosár megfelelőjét, és sorra Berlinbe csábította az akkori sztárokat, hogy negyedórában megmutassák a keleti érdeklődőknek, mi is az igazi rakenroll, mi az a tiszta, száraz érzés, amitől a mozgólépcső elindul, és ami mozgatja a világot.

A Filmmúzeum a napokban elkezdte sugározni ezeket a darabokat, legutóbb éppen Joe Cockert láttam, amint vadul egyensúlyoz, hogy a szájából énekhang formájában kiáramló szavak hanyatt ne lökjék, utána pedig a Cannet Head nevezetű, elképesztő hippiformáció adott elő valamit az amerikai daloskönyvből.

Megnyugtató, engem legalábbis megnyugtat látni, hogy a hatvanas-hetvenes évek rockzenészei a szabadság földjén is hülye ruhákban jártak, idióta mozgáskombinációkat gyakoroltak be, hogy egyéniségnek tűnjenek, valamint statisztikailag sokkal több vacak számot gyártottak, mint jót, zseniálisat pedig egészen keveset. Tudtam ezt eddig is, a lemezeket hallgattam, a híreket olvastam, beszéltem tanúkkal, de a látvány, az valami egészen más. Ike és Tina Turner, ahogy leképezik a hetvenes évek elejét, nos, felejthetetlen, megrázó, és elgondolkodtató.

Közben finoman építkezik a Dunán a Szamizdatos évek, remélem, végeláthatatlan sorozata, mert bőven van mit feldolgozni ebből a történetből. A darabok egyenetlen színvonalúak, de szórakoztatóak, még a nyilvánvalóan elfogult és vállalhatatlan Beszélő körüli nyomdászlázadást Orbán Viktor - kimondott, kimondatlan - elvárásai alapján feldolgozó borzalom is tanulságos a maga módján.

A Munkásőrség, A vízüzemű Moszkvics, a könnyűzene helyzetét bemutató darab, vagy a négyek kizárását firtató sorozat, mind-mind szolgál olyan részletekkel, melyek még a téma szakértőinek is tudnak újat hozni.

Az viszont különös, hogy a környezetemben tartózkodó tizenéveseket képtelen vagyok odalökdösni a képernyő elé. Nem érdekli őket, unják, nincs hozzá semmi közük, hagyjam őket békén ezzel az egésszel. Csak minket érdekel a saját történetünk, nekik már más dolguk van, vagy pontos prekoncepcióval rendelkeznek rólunk, és ezt nem hagyják filmek által befolyásolni.

Biztos mi sem vagyunk mások, az előttünk szívóágra vezérelt nemzedékkel is kihalt a történet egy darabja, és az előzővel, az azt megelőzővel is. Minden generáció elviszi magával a történelem egy darabját, és ez nem önzőség, hanem az érdeklődés hiánya. Nyoma marad, de ezek a nyomok szelektáltak, tudatosan, vagy ösztönösen kigyomláltak, megfésültek, a történelem döglött műfaj, halott technológia, abba is kellene hagyni az egészet, és elhinni mindig, amit a jelen munkásai állítanak a múltról, kicsit csodálkozni, aztán menni a dolgunkra, nem törődni az egésszel. Tényleg Gyurcsány Ferenc csomózta saját kezével a kötelet Nagy Imre nyaka köré, majd eladta az országot (különös tekintettel a Szerencsejáték Rt.-re) a szovjeteknek? Aha. Ja. És kit érdekel?! Orbán Viktor pedig Göbbelsszel járt nyaralni Tel-Avivba? Klassz. Kérsz egy diétás Colát?

Kinézek az ablakon, és látom: egyetlen hatalmas könyörgés az utca, megannyi kétségbeesett állat mereszti nedves orrát az ég felé, és nagy kerek szemekkel kérlel, hogy hagyjuk őket felejteni, legyen vége ennek az egésznek, amikor gondolkodni kell. Nem akarnak dönteni, nem akarnak szavazni, várják vissza a megkérdőjelezhetetlen isten-királyokat.