Menni vagy meghalni

Bakács Tibor Settenkedő

2014. 12. 10. · Hócipő 2014/25

Ez volt a francia idegenlégió jelmondata, és ez sokszor eszembe jut, amikor Szabadkára vonatjegyet veszek. Persze nem annyira veszélyes a helyzet, mint a Szahara homokjában, mi inkább azért mentünk, hogy jobban éljünk. Szerbiában? Romániában? Londonban? Berlinben? Hát ja, turistából emigráns lettem én is.

Haragudtam Bajnaira, de nem tartott sokáig, kb. egy hétig. Azt ígérte nekem ott az októberi napsütésben, hogy leváltjuk Orbán egész rendszerét. Vonatjegyet vettem, felutaztam Budapestre, hogy találkozzam a Millával, és vele. Jól is beszélt. Az a nap akkor is szép volt, ha nem volt semmi értelme. Aztán gyáva lett, gondoltam magamban azért, mert lelépett. De most én dobjak rá követ, aki ha kinézek az ablakon, Szerbiát látom?!

Direkt mondom így, Szerbia, mert látom a magyarok arcán a rémületet. Eszükbe sem jut, hogy el sem hagytam a történelmi Magyarországot. Ez pedig jó hír a nacionalistákról, mert legalább nem gondolják komolyan a rántott hús nagyságú hazát. Vagy hülyék a topográfiában. A tudatlanság is megoldás a trianoni traumára.

Vágvölgyi Vagesz, valaha főszerkesztőm, most elbitangolt filmes, Kolozsváron kötött ki. Vagesz Romániát választotta. Hűha. Ha valaki azt mondja nekünk 1989-ben, hogy huszonöt évvel később lelépünk innen, de nem Nyugatra, hanem a balkáni irányba, hát kiröhögöm.

A kellemetlen az, hogy most ők röhögnek rajtunk. Kérdezik a szerbek, hogy mi van a magyarokkal? Idegesek vagytok? A horvátok meg morognak, hogy Hernádi Zsolt kicsúszott a kezükből. A lengyelek csalódtak a legnagyobbat, és meg vannak botránkozva rajtunk. Hiába mondom, hogy én nem vagyok oroszbarát. A lengyelek is hülyék, amikor nem tesznek különbséget magyar és magyar között. Én nem vagyok olyan, mint Orbán Viktor, de alig hisznek nekem. Ja, és éljen Amerika! Meg Norvégia! Én vagyok az ellenség, nincs kétségem magam felől, és remélem, hogy már azonosítottak is, benne vagyok a rendszerben.

Vajon akik Londonban güriznek, ők micsodák? Megbocsátható menekülésük okának súlyos anyagi helyzetük? Meddig magyar a magyar? A gazdag magyar hány szegény magyarral ér föl? Mi van, ha azok az igaz magyarok, akik elmenekültek? Míg Schmitt Pál tárogatón játszik, én szerb turbófolkot hallgatok a kocsmában a gyerekemmel. Pálinkát itt is főznek, jobbat, mint otthon. A lelkem mélyén érzem, nem sok közöm van azokhoz, akikkel Pali bácsi együtt tárogatózik. Ha ők jelentik a magyarságot, gázon pörkölt kolbászos tárogatók Felcsúton, én nem vagyok honfitársuk. De inkább azt hiszem, hogy bennem van több hazaszeretet, még ha a boltba belépve úgy köszönök is a többi magyarnak, hogy doberdan.

Aztán magyarra váltunk addig, amíg nem jön egy szerb. Így sokkal udvariasabb. Toleránsabb. Magyarosabb. Kár, hogy ez már hülyén hangzik.

Azt mondja a nagyi, ha balhé lesz Pesten, akkor én maradok, nem megyek sehová, mégiscsak itt van két pici gyerek. Érvelek, hogy még soha nem vettem részt polgárháborúban, jogom van nekem is agyonverni a szomszédomat, de nem nevetnek velem. Oké, ez nekik nem csak szöveg, és még nem volt olyan régen, hogy a fürdőszobába bújtak el, amikor a NATO bombázott. Azért próbálom elmagyarázni nekik, hogy mennyire undorító a CÖFF, és hát jót tenne az ízületeimnek, ha egy zsír magyart dzsiu-dzsicu kulcsba szoríthatok. Esetleg jó hozzám Isten, és Bayer kerül szembe velem egy sötét sikátorban. Az elején csak a latin ragozást venném vele át. Aztán bámulom tovább a tévét, és életemben először örülök annak, hogy az RTL nem bújt a Vezér seggébe, így legalább plazmán keresztül látom, hogy van még élet a budapesti utcákon. Mindenesetre figyelni fogok, közelről, és elég üzenni egyetlen szót, hogy visszafoglaljam a hazám.