Égbekiáltók

Andrassew Iván

2014. 12. 10. · Hócipő 2014/25

Sokan majd úgy vélik, hogy Orbán végjátéka akkor kezdődött, amikor az emberek utcára tódultak a netadó miatt, és először volt kénytelen visszavonni a saját személyes javaslatát.

Pedig akkor, amikor azzal kezdte az évet, hogy bejelentette, a holokauszt hetvenedik évfordulójára meglepetéssel készül: olyan szoborcsoporttal, amelyik arról mesél, hogy nem ám a horthysta magyar állam felelős azért, hogy elpusztult több százezer ember, hanem bizony a németek megszállták Magyarországot, és ész nélkül pusztítottak. Az a pár tucat, de rendkívül jól képzett és tehetséges náci, nyilván. Különben is: írva vagyon az Alaptörvényben is, hogy ami a német meg az orosz megszállás alatt történt, az nem ér. Akkor én mindjárt azt kérdeztem, viccesen persze, hogy miért nem mentik föl azonnal Biszku Bélát, aki szintén egy erősen megszállt országban hajtotta végre gonosz cselekedeteit.

Orbánnak abból lehetett volna észrevenni a nagy baj előérzetét, hogy a zsidó szervezetek tiltakoztak, például azzal, hogy lemondtak a hetvenedik évforduló ünnepségeire nekik szánt állami támogatásról. Már az is szokatlan volt, hogy leálltak feleselni, aztán tárgyalni. A vége persze az lett, hogy Orbán becsapta őket. Semmiben sem vette figyelembe a véleményüket – hogy tudnillik nem szeretnék, ha az áldozatok egy emlékezetharang alá kerülnének a magyar gyilkosokkal azon az alapon, hogy ők is világháborús áldozatok. Fura, hogy Schmidt Máriának – akit Orbán Kerényi Imrével párban – főleg arra tart, hogy a zsidókat provokálja, nem szól be: „dejszen a 301-es parcellában is milyen békésen pihengélnek együtt a gyilkosok és az áldozatok”.

A németek is tiltakoztak. Talán méltatlannak érzik, hogy csak és csakis ők felelnek mindenért, ami Magyarországon történt. Sokan azt hitték, Orbán talán Merkel asszonyra hallgat… De nem.

Közben elkezdték építeni a szoborcsoport talpazatát – vagy mifene az, amikor álkettétört oszlopok meredeznek az égbe –, és nem az égbekiáltás szándékával.

Persze volt ott égbekiabáló éppen elég. Történt, hogy egyszer csak összeesküdtek emberek, hogy mostantól fogva alaposan ráijesztenek a hatalomra. Például rémisztő körtáncba kezdtek a szoborcsíra körül, pláne kézenfogva, ezt naponta ismételték, és egyre többen jöttek, midenféle híres művészek is, ami akkora riadalmat keltett, hogy Orbán, a Kordonok Réme egyrészt kordont emeltetett, másrészt több tucat rendőrt rendelt arra, nehogy lebontsák azt az égbekiáltók.

Ők erre példátlanul agresszív harci technikával válaszoltak:
a szoborságot talán a turulszartól vagy mitől védő hálóra képeket meg szöveget, pláne az Unió szinte illegális zászlaját tűzték. Néhány keménymagos ellenállót igazoltattak. Bár beidézték őket, de bajuk nem esett a bíróságon sem. A hatalom még nem érzett magában elég erőt, hogy megveresse – Kádár nevében is – például Mécs Imrét. Bár erre vitéz különítményt kellene toborozni, mert a rendőrség tanult 2006-ból.

Ebből lett egy csodás járdamúzeum – az égbekiáltók családi emlékeiket hordták össze. Bencsik András ezt sietett szemétdombnak minősíteni.

Bár mindenki reménykedett, hogy Orbán valahogy észre tér, egyszer csak megérkeztek a szobrok is. Ott állnak most is, szégyenkezve, mert elmaradt a miniszterelnöki – legalább éjféli – avatás. Így lett ez az orbáni gyávaság emlékműve.

A történet persze nem Orbánról szól, és nem is csak arról, hogy nem hagyhatunk a gyerekeinkre hamisított történelmet, hanem arról, hogy nem mindenki gyáva, és van úgy, hogy már nem lehet nem ellenállni.

Az emlékművet persze le fogjuk bontani. Mert giccs. Sorsa akkor dőlt el, amikor a téren 2000 ember énekelte az Örömódát, Fischer Ádám vezényletével.