Csatorna töltelék - 2004/22

Para-Kovács Imre

2004. 10. 27. · Hócipő 2004/22

Oszama bin Laden a pesti belvárosban bujkál? - olvasom az egyik napilapnak látszó tárgy címlapján a kérdést, és szinte azonnal eszembe villan, hogy a televíziónézés már nem jelent minőségi zuhanást az olvasáshoz képest, sokkal inkább minden lekerült oda, ahonnan vétetett, amikor Isten lelke lebegett a vizek fölött, és valamelyik félhülye tanácsadónak eszébe jutott különválasztatni a főnökkel a világosságot a sötétségtől.

Na, ottan el lett baltázva.

Nyilvánvaló, hogy nem a közoktatásnak, a könyv- és hírlapkiadásnak, a színházi előadásoknak és a rádiónak köszönhető, hogy a lakosság jelentős része képes a viszonylag tagolt beszédre, hanem a televíziónak. Ha nem lenne tévé, az emberek nagy része makogna, és ugyanúgy öltözne, mint most, de ez csak első blikkre tűnik kedvező változásnak a mostani helyzethez képest, mert makogásukkal hozzánk fordulnának, mintegy belemakognának az életünkbe. Hacsak nem védenénk magunkat televíziókészülékekből emelt fallal, aminek tövében a makogásra lendülő csapatok visszahőkölnének, és mosópornevek kiáltozásával szabadulnának ki a nembeszélés béklyójából.

De szerencsére van tévé.

A régi időkre - amikor még csak alig volt tévé, és az ember nem választhatott ízlése szerint műsorokat - leginkább a csatornák hétköznap éjszakai választéka emlékeztet, amikor a nagy szolgáltatók elkussolnak, a földi sugárzású adók lehúzzák a redőnyt, leadják az utolsó reklámot is a Nyelvvel hízelgő béranyák című svéd erotikus thriller szünetében, és csak a kicsik maradnak talpon, hogy besöpörjék a mérhetetlen tartományban sorakozó nézői tekinteteket.

Hajnali háromkor olyan a készülék, mint egy megfejtésre váró segélykérő adás az Enterprise fedélzeti számítógépén, soha nem látott színskálák, fehér zaj, hideg villódzások, néhol pedig adás, mint az információínség sivatag-óceánjának oázisa, hogy megálljon a vadul klikkelő kéz, és lassan eljusson a tudatig, hogy a - végre - színesen mozgó bigyók mit is jelentenek.

A legegyszerűbb helyzet a CNN-nél áll elő, mivel azok az ostoba amerikaiak nem tudják, hogy mennyi az idő, és folyamatos csúszásban vannak, azaz az éjszakát is nappalnak hiszik, meg a reggellel is vannak problémáik, egyszóval ugyanazt nyomják éjjel is, mint nappal, bár a sajátos nyelvükön, de hajnali háromkor úgyszólván mindegy.

A zenei tévék éjszaka is zenét szolgáltatnak, néha talán kicsit hatásosabb, zúzósabb kivitelben, de alapjában véve ugyanazon a rettenetes színvonalon, ugyanazon beteges, marketingvezérelt ízlés által irányítva, nyomorult gyerekek énekelnek a körhintán, ványadt nőimitátorok nyafognak, férfiatlan férfiak, tetovált anyaszomorítók, rosszul öltözött májtiprók. Az éjszaka egyébként sem a harsány szórakozások ideje (legalábbis a tévé előtt), ilyenkor a gondolkodás nélküli elmélyülés ideje van, ha van, és nem a mikrobizó elektronikára vágyik a magamfajta kifutó széria.

Ezért esnek ki például az MTV2 megbeszélős műsorai is - nem vagyok abban az állapotban, hogy a társadalombiztosítás lehetséges kimeneteléről értekező embereket hallgassak, és bár minden szimpátiám az övék, kényszeredetten továbbkapcsolok, hátha megtalálom a csatornák rengetegében az igazit.

Mindez persze azért van, mert még mindig nincs széles sávú internet-kapcsolatom, nem jön az adatfolyam, hogy rohadna rá a nagytalpú Mikulás-helyettes egy közepesen rossz napján az egész szolgáltatóiparra, beleértve, természetesen, a fröccsöntőket is, rájuk különösen.

Tulajdonképpen két adó szokott fennmaradni a rostán, két teljesen ellentétes profilú tévé, azonos taktikával.

A Magyar ATV és a Viasat3 is ismétlésekbe menekül a hajnal közeledtével, semmi mást sem tesznek, csak elkezdik leadni az esti sávot, hogy a hozzám hasonló polgárok, akik három után fekszenek, és este nyolckor egyáltalán nem ülnek a tévé előtt, kaphassanak valamit az idillből: milyen is lenne, ha vacsora közben neveletlen gyermekeinkkel együtt néznénk az X-aktákat és az Egyenes beszédet.

Kálmán Olga hajnali fél négykor szürreális élmény. Jelenlétét a késői óra óhatatlan erotikus sugárzással vonja be, és amikor országgyűlési képviselőket faggat, a fantázia könnyedén rászereli a krómozott láncokat. Szombathy Pálról és Dési Jánosról e helyt nem nyilvánítanék véleményt, de kétségtelen, hogy a diskurzus színvonala elviselhetővé teszi a kései-korai elbutulást, nem követel meg túlzott intellektuális ugrálást, befőtt-állapotban is befogadható.

Lendvai Ildikó nagymonológjába belealudni rafinált kéj.