Játszott a csapat (olimpia, 16. nap)
Megyesi Gusztáv
2008. 08. 25.
Megint nem vertük meg a szerbeket, de most nem bánja ezt senki.Örök hála az amerikaiaknak, hogy nagyon elkalapálták őket az elődöntőben, az emberből ki is tört egy pillanatra a káröröm: kellett a szerbeknek a csoportmeccsek során „véletlenül” kikapniuk az olaszoktól, hogy ezzel a magyarokat és a montenegróiakat/horvátokat egymás torkának ugrasszák; jól ráfáztak a végén.
Igaz, a káröröm gyorsan elillant, mert nagy csapat a szerb, ám klasszisuk, Ikodinovics súlyos motorbalesetet szenvedett az olimpia előtt, ráadásul szintén klasszis centerük, Nikics is kidőlt a sorból, azt meg most hallom, hogy a bronzmeccsük előtt házi verekedést tartottak az olimpiai faluban, aminek során Sapics meg a lábát törte; nekik tehát igazán minden összejött ezen az olimpián.
A szerb fóbia (meg tán a horvát is) úgy múlt el, hogy nem kellett játszani velük.
- Azzal neked semmi dolgod!
Azért mondom, hogy örök hála az amerikaiaknak, mert könnyebb ellenfelek voltak, mint bármelyik balkáni válogatott lett volna. Az amik ugyanis játsszák a pólót, sőt a döntőben is lőttek ellenünk olyan gólokat, amilyeneket mi se lövünk mindennap, illetve csak akkor, ha nagyon hagynak bennünket technikázni. Minthogy már az első percekben látni lehetett, hogy végre nem birkózni, verekedni, szenvedni kell a medencében, hanem akciózni, világos volt, hogy ez a mi meccsünk lesz, s ha egy darabig bírják is az amerikaiak a tempót, az önfeledt labdázást, előbb-utóbb elfáradnak, másrészt meg a mi taktikai tárházunk sokkal szélesebb. Így is volt, főleg, hogy Kemény Dénes megint jókor cserélt kapust: ahogyan az elődöntőben Gergelynek, most Szécsinek nem lehetett gólt dobni.
Nálam egy pillanatra sem volt kétséges, hogy meglesz a mesterhármas. Hogy a csapatnak lesz igaza, már tudniillik, hogy a pekingi győzelem majd mindent feledtet, illetve igazol. Athén óta ez a csapat minden igazán fontos tornát elveszített, nem egyet, nem kettőt és nem hármat. Hát ha ez az ára az olimpiai aranynak − legyen. Mondom most. De azért ennyire mégse legyen. Az olimpia után a keret fele nyilván visszavonul, Kemény Dénes is feltehetőleg, az új csapat gerincét pedig az eddigi „újoncok” alkotják, immáron éretten, és nagyon nem lenne jó, ha legközelebb csak Londonban állnának újra dobogó tetejére.
- Mégvalaki a nyakamba?
Ugyanis erősen fogy a vízipóló közönsége. Rajtunk kívül komoly tévétársaság nem adta élőben a pólódöntőt, igaz, miközben a medencében villogtunk, USA-spanyol kosárdöntő ment a csarnokban, s kezdődött utána nyomban a francia-izlandi kézilabda finálé, egyedül az NBC kapcsolt az uszodába az utolsó negyedre, de nyilván ők sem a mi kedvünkért, hanem, mert amerikaiak voltak a vízben.
Pedig ha valaki eleddig nem vonzódott különösebben a pólóhoz, a magyar és amerikai megoldásokat látva tán hajlik már arra, hogy nem feltétlenül unalmas, nyögvenyelős, durva és alattomos ez a játék. Amit a vízilabdából ki lehet hozni, szépséget, szellemességet, technikai bravúrt, azt két és fél negyeden át az amerikaiak, négy negyeden át pedig a magyarok maximálisan kihozták.
- Roló lehúzva!
És ez nagyon fontos. Itt van ez az extraklasszisokból álló magyar csapat, amelynek már az elődei megkapták, hogy az ezüstérem kudarc, azért nem is érdemes vízbe szállni. Kemény Dénes csapata három olimpián is ezzel a tudattal tudott birkózni a vízben, s a csupán egygólos győzelmek vagy pláne döntetlenek után már-már belenyugodva vette tudomásul, hogy magyarázkodni kell, majdhogynem bocsánatot kérni. Holott, a két szemünkkel láthattuk, hogy ez a laikusok számára szinte a semmiből előbújt amerikai válogatott nem szerencsével, nem is bírói segítséggel jutott a döntőbe, hanem tudással, s tőlünk sem megalázó módon kapott ki.
A magyar válogatott a nemzedékeken átvonuló győzelmi kényszer nyomása alatt is háromszor egymás után tudott olimpiát nyerni. Hol fölényesen, hol drámaian, a sírból visszahozva a győzelmet, hol meg játékosan, élvezve a vízilabdát, ezzel egyébként jószolgálatot is téve a sportágnak. „Játszik a csapat”, skandálta a közönség; ilyen se mindennap szokott előfordulni pólódöntő utolsó negyedében.
- Sydney, Athén, Peking...
Amikor az elődöntő második negyedének közepén 6-3-ra mentek el a montenegróiak, átfutott rajtam, hogy az Aranygéphez bőven elég lesz egy négyüléses Cessnát bérelni, ám amikor a döntő nagyszünete előtti utolsó másodpercben Kis Gábor szenzációs passza után Biros egészen parádés gólt lőtt, néhány pillanatra egy A380-as, kétszintes szuperjumbót is el tudtam képzelni, holott semmi más nem történt, mint hogy a férfi vízilabda válogatott teljesítette azt az egyébként világra szóló küldetést, amit elvállalt.
Hogy aztán ez csak a harmadik magyar aranyérem volt Pekingben, végképp nem rajtuk múlott.