Szerepzavaros színészi játék
Bakács Tibor Settenkedő
2014. 11. 12. · Hócipő 2014/23
Mondjuk ki, hisz barátok közt vagyunk: Németh Kristóf soha nem nyalta jelentős hatalommal bíró politikus feleségének a seggét. Lévai Anikóval csak barátok.(Vannak, no, olyanok, akik nem szeretik a szex ezen műfaját. Nem beszélve arról, hogy jelentős hatalommal rendelkező politikus sem örülne neki, gondolom. Én sem örülnék neki, ha jelentős hatalommal rendelkező politikus nyalná a csajom. De térjünk a lényegre.)
Németh Kristóf hárommillió forintért megvette az MNV-től az állami támogatás nélkül veszteséges Játékszínt, majd egy évvel később 63 milliós állami támogatással megcsinálta a lehetetlent, és a színház már nem volt veszteséges. Nincs mit ezen csodálkozni, a nézőtéren ülő nézők között volt olyan, aki jelentős hatalommal bíró politikus felesége volt, és biztosan vett jegyet. (sic.: Nem vett.)
Érdekes és nehéz szakma a színészé. Úgy is mondhatnám, míg a színpadon akár meztelenre is vetkőztetheti a lelkét, mert biztonságban van a művészet által nyújtott katarzis révén, a színpadon kívül örökös veszély fenyegeti. Megmagyarázom. Ha azt kell játszania a színpadon Kristófnak, hogy ő egy Biberach, vagy hazug tanácsadó, mint Jágó, esetleg simán hülye, mint Polónius a függöny mögött, – ábrázolásában egyszerre kell a hazugság erejét felmutatni, és az igazságét, hisz a sötétben ülő nézőnek tudnia kell, a színpadon most minden igazság hazugság, és fordítva. Láttatni a nézővel saját gyöngeségünk, míg ábrázatunkon ott a magabiztosság, hogy hazugságunk igazságként elhiszik. Nem csoda, ha előadáson kívül egy színésznek fogalma sincs arról, hogyan kell hazudni a közéletben.
Mindig is azt gondoltam, hogy a színészekre soha nem szabad haragudni politikai tévelygéseik miatt. Ennek oka talán a bűntudat, hisz Róma-központú egyházam a XIII. században még a temetőkert fala mellé temette a mímelőket. Indoklása gonosz volt és szellemes, ahogy az inkvizíció mindig is, tehát a színésszel az a baj, hogy nem egy lelke van, hanem több, ezért nem lehet vele számot vetni sem itt a földön, sem az égben. Amiből sok van, az semmi az Egy előtt.
Ez pont akkora hülyeség, mint ilyen freudi elszólással bevallani az igazat. De hát honnan is tudhatta volna Németh Kristóf, hogy a szerepek különbözősége más a színpadon, és más a deszkák nélkül?
Abban is igaza van Németh Kristófnak, mint színésznek, hogy fölösleges a pályáztatás színházügyben, ha van neki nyerő, hárommilliós ajánlata a Játékszínre. Ha a nézőtéren ülnék, figyelve Kristóf játékát, azt mondanám, egészen ügyesen karikírozza a panamavilág gondolkodását, aminek oka az átvághatatlan korrupció az Államban. A világot jelentő deszkákon kívül azt gondolom, hogy Ámerikában, bizony, egy ilyen kijelentés dokumentumként és bizonyítékként csatolódik a korrupciós vádemeléshez. Épp elég az amcsiknak, amit kinyilatkoztatunk a nagyvilágnak mi, magyarok, de főleg a jelentős hatalommal bíró politikus. Az ilyen piszlicsáré színházi ügyek csak csokibonbonok az aktában, amit jelentős hatalommal bíró hírszolgálató cég készít tájékoztatásul az Elnöknek. Aki nem az Orbán, ő később lép színre, és nem a színházban.
Majd a színész a végszóra összeszedi magát, és mielőtt lelépne a színről, odasúgja a nézőtérnek az igazságot. Így is, úgy is támadni fogják az olyat, aki nem ül meg a seggén, hogy száradjon fején a tojáshéj, hanem bátor cupidóként megvalósítja álmát, és a bűvös kert színigazgatója lesz.
Ezen gondolkodtam, Kristóf, hogy lehet-e ebben igazság? A dolus malus, bonus malus, elhiszem neked, hogy mindig is támadják a gyöngék az erőseket, ha valamit is akarnak csinálni. Általános filozófiai értelemben tehát igaza van a filozófust játszó színésznek. A baj csak az, hogy ez a filozófia a pragmatika szintjén nem áll meg, vagyis a Játékszín megszerzésének körülményei analógiásan sem hasonlítanak a történelmi példákra. Németh Kristóf nem Danton, bár el tudja játszani.
Szerepzavaros színészi játék részesei vagyunk mi mind, és szereplő benne minden demokrata és nem demokrata férfi és nő. A szereposztásban a hazugság szerepét Gyurcsány tölti be a plakáton, de minden héten más a beugró. Most egy fantázia.
Színpad. Függöny. Köhécselés a nézőtéren. Megjelenik egy nő és egy férfi. A nő messziről hasonlít jelentős hatalommal bíró politikus feleségéhez. A másik olyan, mintha a barátunk lenne, de az biztos, hogy közelről is szimpatikus.
– Mennyit ér cakompakk az egész színház? – kérdezi az asszony.
– Semmit. Szar az egész, de ha lenne rá hárommillióm, akkor se kéne.
– Ne butáskodj, kicsim, fiatal vagy, ilyenkor még jól áll, ha valaki igazgató. Azt a hárommilliót meg elintézzük.
– Ha megteszed, megígérem, hogy soha nem kérem el tőled a belépti jegy árát.
A nézőtéren röhögcsélés, a fiú szemtelen, bátor, olyan, mint a fiatal Gerard Philip. A szünet előtt taps, mindenki izgul: vajon szexi hősünk a második felvonásban már igazgató, vagy még mindig lakáj?!