Kézikönyv a kormányzati hazudozáshoz

Kéri László

2014. 11. 12. · Hócipő 2014/23

Kormányozni rettenetesen összetett feladat. Jól kormányozni meg szinte lehetetlen. Örökös döntéskényszer, szünet nélküli igenek és nemek; egyszóval, mindebben eleve borítékolva van a tévedések elkövetésének igen nagy hányada. Tévedését viszont csak a gyönge ember ismerheti be, mi viszont erősek vagyunk, mindenkinél erősebbek. Ezt ígértük magunknak, aztán másoknak, s végül az egész világnak is. Hogy nézne már az ki, ha éppen a legerősebb ember mutatkozna tétova, határozatlan és ingadozó vezetőnek! Vannak megfelelő munkatársaink, akik éppen arra jók, hogy az esetleges tévedéseket megmagyarázzák. Az ő dolguk a kínos pillanatok megoldása. Ám, hiába választottuk őket éppenséggel mi és pontosan e feladatok végzésére, mert időnként mégis rászorulnak arra, hogy váratlan helyzetekre tekintettel személyesen írjuk elő nekik a legszükségesebb teendőiket. Most megint ilyen helyzet van. Mit tegyünk, ha lebuktunk? Naná, ellenfeleink szerint be kéne ismernünk, hát – egy frászt. Számtalan köztes megoldást lehet addig még kipróbálni.

1. Először is, nem hallunk meg semmit sem. Ez a legegyszerűbb megoldás. Legfeljebb még egyszer, még kétszer, még néhányszor elmondják a vádjaikat, idővel pedig az egész amúgy is érdektelenné válik. A híradó nem mondja be, a hírekben nem esik szó róla, a parlamentben pedig én járok majd elöl jó példával arra, hogyan nem hallom meg – ha mégis rákérdeznének. S idővel nem fog már emlékezni senki sem a szóba hozott problémára.

2. De ha mégis, akkor még mindig adhatjuk a naivat. Igen, tudunk a problémáról, de nekünk nincs közünk hozzá. (Igen, valóban robbantgatjuk a szövetségi rendszert, de mi csak belesodródtunk a nagyok geopolitikai terébe, ők tehetnek róla, ha ezt van képük szóvá tenni. Az ő geopolitikai terük, nem a miénk. Sajnos. Ma még.) Igen, persze hogy elloptuk a Naprendszert, meg a Tejutat, de mutassák csak meg, hol is volt az előtte? Na ugye, hogy nem tudják megmutatni. (Merthogy elloptuk, de miért nem őrizték jobban, ha annyira fontos volt nekik.)

3. Beszéljünk mellé. Ha az előző megoldások egyike sem segített, és még mindig hőbörögnek, akkor elővehetjük a leginkább bevált fegyverünket, és elkezdünk beszélni valami egészen másról. Ezt az univerzális megoldást az elmúlt huszonöt évünkben úgyszólván a tökéletességre fejlesztettük. Több sikeres alesete is van. A leginkább működőképes az, ha a mi hazugságunkat úgy mutatjuk be, mint az ellenfeleink által minden áldott nap követett gyakorlatot. Ettől aztán a minket kritizálók pillanatokon belül össze fognak zavarodni, mert előbb-utóbb nem lesznek képesek megkülönböztetni az eredeti hazugságot a hazugság hazugságától.

Másik jól bevált mellébeszélési trükkünk az, ha a felemlegetett kudarc, tévedés, hazugság helyett a letagadhatatlan érdemeinket és sikereinket kezdjük vég nélkül sorolni. Ez a fegyver több szempontból is hatékony. Először is eltátják a szájukat – mondván: hogy jön ez most ide... – és közben mi meg átvesszük a kezdeményezést. Másodszor is, előbb-utóbb elszégyellik magukat, hogy e szédületes eredményeink mellett volt képük – pofájuk – előhozakodni ilyen pitiáner hiányosságokkal. A harmadik megoldás, ha elővezetjük a százéves történelmi leckét, és elmagyarázzuk nekik Trianon fájdalmát, a kereszténység védőbástyáját, rámutatunk a Nyugat bűneire (a Keletet most éppen kihagyjuk), és elvisszük őket a jáki templomhoz: nézzék csak meg ők is, hol kezdődött az európai kultúra. Ha ez sem megy, akkor lejátsszuk nekik az 1953-as londoni 6:3-at, ebből aztán mindent meg fognak érteni.

4. Tegyük fel, hogy az eddig felsoroltak egyikével sem érünk el eredményt, akkor még mindig rendelkezésünkre állnak a radikálisabb fogások. TÁMADUNK. Először is, kimutathatjuk, hogy a minket bírálók lényegében nem mások, mint az itthon már százszor legyőzött ellenfeleink által megtévesztett/megfizetett/felbérelt ügynökök, valamint az esetleg jó szándékú, de alapjában véve tájékozatlan külföldiek. Ha mindez nehezen hihető, mert pl. egy – velünk szembekerült – nagyhatalom esetében még a mi elkötelezett híveinkben is meginoghat a bizalom, akkor még mindig elővehető a Békemenet. Legfeljebb rajtunk röhög a világ, de addig sem fogják hajtogatni a vádjaikat. A támadásnak többféle szintje, funkciója lehetséges. Bevezetésképpen kötelező a komcsizás, akár külföldiről, akár hazai kritikusokról van szó. Erre azért van szükség, mert ez az a hívószó, amely leginkább alkalmas a mi táborunkba tartozókat azonnal és feltételek nélkül egységes érzelmi közösségbe terelni. Ezek után rátérhetünk a különleges, csakis a mi hazánkra érvényes nemzeti adottságok/érdekek/értékek hangsúlyozására. Ha ez is megvolt, akkor már minden lépésünk érthető, védhető és önmagáért helytálló. Ha az ember a hazájáért lop, az nem ugyanaz, mintha a hazája ellen tenné. Ezt soha nem fogja megérteni az a ballib ember, akit a felvilágosodás, meg a ’68 szelleme jóvátehetetlenül megrontott. S ne is kísérletezzünk az ő meggyőzésükkel. (A legyőzésükkel igen, de az állandó feladat, függetlenül az aktuális gondjainktól is.) Lennének a támadó jellegű elhárításnak még radikálisabb megoldásai is, de ezekről egyelőre jobb, ha hallgatunk. Legfeljebb elengedhetünk egy-két homályosabb célzást arra nézve, miszerint nagyon is jól tudjuk, mi a teendő az örökkön akadékoskodókkal. Legfeljebb nem engedünk kivizsgáltatni néhány megdöbbentő halálesetet, hadd találgassanak... Hátha ebből mégis megértenek valamit.

Nagyjából ezek lennének a követendő politikánk főbb vonalai. Elképzelhetetlen ugyan, de mégis érdemes egy pillanatra azon is elgondolkodni, mi van, ha a fenti eszköztár egyetlen darabja sem arat sikert, és még mindig a tévedéseinkről, netán a füllentéseink felől érdeklődnek. Nos, akkor sem fogjuk ezeket beismerni, ha már beismertük. Legfeljebb úgy teszünk, mintha beismertük volna, de mindezt olyan ügyesen, hogy csak ők hihessék beismerésnek. S ők is csak addig, amíg nem kapnak észbe, hogy már megint átvágtuk őket. Az ember nem ismerhet be sem hazugságot, sem tévedést, mert ha ezt tenné, akkor a saját rendszere alapjait maga-maga támadná meg. S azt meg jól tudjuk, hiszen kisgyerekkorunkban megtanultuk: Tiéd a rendszer – magadnak építed. (Csakis magadnak.)