Nagy erőkkel alszom

Para-Kovács Imre

2004. 11. 24. · Hócipő 2004/24

Ha az elmúlt hetek szövegeiből az derült volna ki, hogy az éjszakai televíziózás válságban van, ám a nap felkeltével mintegy varázsütésre minden rendbe jön, akkor - nem.

Nincs semmi rendben. Borzasztó dolgok történnek, míg önök a munkahelyükön - mit sem sejtve - valamelyik nagyszerű zenei rádió szolgáltatásait élvezik, és én nagy erőkkel alszom. A csatornák ekkor sem nyugszanak, hanem szolgáltatnak hatalmas erővel, mert szerintük létezik egy megbízható réteg, amely célcsoport - bár nem dolgozik -, a felszabaduló reggeli órákat, alvás helyett, televíziónézéssel üti agyon. A megközelítés más és más. Egyes csatornák, melyeket kereskedelminek szokás nevezni, azt gondolják, hogy reggel könnyed beszélgetésekre vágyunk fafaragókkal és nem létező zenekarok énekeseivel, más szolgáltatók, melyek szintén kereskedelmi tevékenységet folytatnak, de valamiért közszolgálatinak nevezzük őket, azt képzelik, hogy politikusokat akarunk látni a képernyőn.

Itt szeretném megjegyezni, hogy közszolgálatinak azokat a kereskedelmi csatornákat nevezzük, melyek az állammal kereskednek, mivel nem tudnak értékesíthető felületet biztosítani a piaci alapon működő multinacionális cégeknek. Ezek a televíziók büszkék arra, hogy műsoraik szünetei eladhatatlanok cégek számára, ettől magasabb rendűnek érzik magukat, vezetőik rossz öltönyöket hordanak, és tevékenységüket művészetnek, közszolgálatnak, valamint tudományos ismeretterjesztésnek nevezik, mielőtt hazamennének, hogy az otthon magányában zokogjanak, amiért nem tudnak egy rendes kereskedelmi csatornához kerülni vezetőnek.

Hogy a zűrzavar teljes legyen, megjelentek olyan kereskedelmi csatornák is, melyek vastagon közszolgálati tevékenységet folytatnak, miközben a hivatalosan közszolgálatinak minősített tévékben gatyában táncoló táncdalénekesek növelik a nézettséget, sajnálatos módon a reklámozók szempontjából tökéletesen érdektelen korosztályok körében.

Reggel például a Magyar ATV-n is láthatunk politikusokat, akik idővel átrohannak a Magyar Televízióba, és ha mellékállásban népies műdalokat énekelnek, akkor komoly eséllyel találkozhatunk velük valamelyik földi sugárzású országos csatorna hajnali sávjában is, majd a Duna tévében megint felveszik elszabott öltönyüket, hogy megmagyarázzák, miért is nagyszerű, ha elvégezzük helyettük munkájukat népszavazás formájában.

Továbbra sem tisztázott, ki néz tévét reggel, továbbra sem tudom elképzelni a szituációt, hogy mely réteg az, amely hajlandó korán kelni, amikor nem muszáj. Gondolom, véleményformáló értelmiségiek lehetnek, akik bűntudatot éreznek amiatt, hogy sokáig maradhatnának ágyban, ezért a távkapcsoló után nyúlnak, amikor reggel nyolckor felriadnak, és - dolgozom! - kiáltással belemerülnek Pokorni Zoltán monológjába, hogy ne kelljen megreggeliztetni az iskolába készülő gyermekeiket.

A reggeli időszak zászlóshajója a Nap-kelte, pontosan tudja ezt, és az alibi munkához alibi beszélgetéseket prezentál. Leszerződtetett politikusai minden reggel gázsi nélkül szórakoztatják a nagyérdeműt, váltják egymást a kamera előtt, mondanak jót, rosszat, ráncolják a homlokukat, ostoroznak, bájolognak, egyszóval tolják a banda szekerét. Szegény Lendvai Ildikó már évek óta nem tudta kialudni magát, mert mindig Rogán Antalra ébred, és csattanós választ ad valamilyen kérdésre élő egyenesben, hogy aztán én megnézhessem a délutáni ismétlésben.

Annyira azért nem lehet borzasztó ez a színház, ha belegondolok, mi zajlik a többi csatornán ebben az időben. Neves senkik ülnek a mikrofon elé, és válaszolnak a kérdésekre: milyen is volt az életük, mielőtt átoperáltatták a mellüket, és nem csak nagyobbra, de rögtön a hátukra, hogy izgalmasabbak legyenek valamelyik szórakoztató műsor statisztaszervezőjének szemében. Komoly művészek váltják őket a szponzor foteljában, majd ugyanazokra a kérdésekre válaszolnak, kicsit zavarban, kicsit ijedten, de tudva, hogy jönniük kell, mert talán elérnek egy réteget, amelyik reggel televíziózni szeret, és esetleg összekeveri őket valamelyik zacskós énekessel vagy valóságsó-szereplővel, és megveszi könyvüket, lemezüket, megnézi filmjüket. Beszállnak a rettenetes versengésbe, miközben szégyellik magukat, de az üzlet az üzlet, enni kell.

Vannak aztán igazán nagy sztárok, akiket sohasem látunk a reggeli műsorok díszleteiben. De róluk majd legközelebb, mert ők külön bekezdést érdemelnek. Vannak igazi csillagok, akiket ugyan eltakarhatnak a sehonnai bitang sztárocskák, mégis kezükben tartják a világot. Kezükben tartanak minket, mert életük a bizonyíték.