Se nem kolbász, se nem virsli, hungarikum

Bakács Tibor Settenkedő

2014. 10. 01. · Hócipő 2014/20

Megmondom őszintén, benne volt a levegőben. Érezni lehetett mindenütt, de nem volt egyértelmű, hogy hurka- vagy kolbászszag terjeng a vidéki város levegőjében, vagy csak az ősz illatozik? Még olyan is volt, aki magára kezdett gyanakodni, és lezuhanyozott. Mások szellőztettek egész nap, de hiába, végül a tapéta is átvette a főtt hús szagát. A városban élő vegák már azon voltak, hogy az ombudsmanhoz mennek tiltakozásul, vagy elhagyják Debrecent, Magyarország egyik lehetséges jövőbeli fővárosát. (A vegákért nemzetpolitikailag úgysem kár, mert nincs vér a pucájukban. A vért még sütve sem szeretik, pedig hagymásan az a legjobb.)

Egy biztos, ha nincs Kósa Lajos, soha nem lenne a debreceniből hungarikum. Pedig ha van valami, amit a magyarokon kívül más nemzet fiai meg nem esznek, azok pont ezek a kolbászkák.

Kósának volt dramaturgiai érzéke, mert mielőtt újra megválasztanák haláláig polgármesternek, utolsó kérése a hatalomhoz ezen húsipari termék megfelelő, nemzeti szintre való emelése volt. Bár jómagam a bajor virslit szeretem – magyarázható családi kötődésemmel, amiben a kurucot a labanc kiütötte –, el kell ismernem, olyan ember utolsó kérése volt, aki nem magára gondolt, hanem a népre. Persze az is lehet, hogy Kósa csak a hungarikumokat szereti, és időnként a libamáj mellé pár debrecenit is bekap reggelire, de ez is azt bizonyítja, hogy ő is a népből származik. Egy ilyen eredeti politikusnál negyven felett az is elképzelhető, hogy kifejezetten a durva cuccokat nyomja, mielőtt a hivatalában felveszi a kesztyűt a kollégákkal.

A debreceniben az a jó, hogy nem sajnálják belőle a zsiradékot. Sem a paprikát. A paprikás zsírosnál nincs jobb. Mustárral. Ketchupot a buzik esznek hozzá. Én mint közmunkára jogosan büntethető személy elvárom az államtól, hogy a köztéri munkálkodáshoz biztosítsa a szükséges energiamennyiséget. Lehetőleg nemzetit, mert semmi kedvem Ficó szlovák kolbászkáját szopogatni. Ráadásul debreceni mellett a súlyomat is hozom, mert abban meg Norbinak van igaza, hogy nem kell mindenhez kenyeret enni. Igaz, akkor meg minek a kolbász? Vagyis filozófiailag bonyolultabb kérdés egy végbélbe tömködött hús sorsa, mint ahogy ezt Nyugaton látják. Vagyis te döntesz, hova tartozol: a debreceniekhez vagy a szegediekhez? (Kacsintás, érted, kacsintás. Persze a legjobb, ha nem érted, akkor az én emberem vagy, virtigli CÖF-aktivista.)

Most szólok előre, Kósa biztosan megengedi majd Csányinak, hogy debrecenit más város is gyárthasson. Sőt, valódi házi bajnokság alakulhat ki, ki készíti a legjobb debrecenit. Aztán majd nagyokat nevetnek a magyarok, hogy a Pápai Húskombinát Józsi nevű terméke a legkelendőbb, de ehhez meg kell majd egyezni Debreczeni Józseffel, hogy arcát adja egy hungarikumhoz. (Kövér marketingötlete volt a Puskás–Videoton–Fradi–Debrecen–Diósgyőr valamelyik meccsén: „Nem mi, hanem a magyar nép fogja felzabálni a baloldali ellenzéket. És még pénzt is fizetnek nekünk ezért.” Csányi mosolygott, Polt Péter feszült volt, de Kósának tetszett, így meg is egyeztek 60–40%-ban. Orbán szeme huncutul csillogott, de nem szólt semmit.)

A debreceni hungarikumként másra is felhasználható, mint zabálásra. Társkapcsolatra képtelen személyek számára nemcsak feldugható, hanem más tömítésekre is jó, például süllyedő csónakban ülve nyugodtak lehetünk, ha van nálunk egy kiló debreceni, aminek alakja pontosan passzol a hajónkon keletkező luk méretéhez. Vagy ha lokálpatrióták vagyunk, használhatjuk a városon belül mértékegységként is. A debreceni hossza adott, vagyis a tízcentis távmérés még világhírűvé is tehet egy várost a neten. Kétségtelenül az idegenek helyi segítségre szorulnak, ha például a tiltó táblán ez olvasható: 2314 debreceni távolságban tilos a parkolás, ami zavarba hozhatja őket, de inkább ők fizessék ki a tanulópénzt, mint a magyarok.

Miután a legsikeresebb magyar hazugság 2034-ig hatni fog a népre, annak ellenére, hogy már turistát sem lát soha az utcán, a nép mégis belátja, hogy jobb neki kb. tíz centiben mérni a távolságot és az időt, ha bármit is túl akar élni. A stadionok árnyékában a kisember képes megbújni addig, amíg ki nem süt a nap.

Az öregek arról mesélnek a kocsmában, a szociális intézetekben, a hideg lakásokban, hogy emberemlékezet óta nem esett ennyit az eső, és nem süt a nap. Mindenki az eget nézi.