Elment Bajor Imre

(1957-2014)

2014. 08. 06.
Alapításunktól kezdve egyik legnagyobb barátunk, támogatónk, gyakori címlapunk, Hócipő estek özönének főszereplője, állandó olvasónk, aki ragaszkodott hozzá, hogy az újságosnál vegyen meg minket. Néha elhoztuk neki a nyomdából, hogy láthassuk, mit szól az egyes képekhez, öröm volt nézni, ahogy végiglapozza. Szerkesztőségünk is igen közel esett első otthonához, amelyben felnőtt, öt munkatársunk negyedszázadon át dolgozott vele, írt reá a Rádiókabaréban, amelynek legfőbb támasza volt, s nemcsak állandó alakjait, Ede bácsit, a Falugyűlés tanárnőjét, a Lujzaváros szurkolóját vitte sikerre, hanem bármit, amit a kezébe adtunk. Néha olyat is, amiben egyáltalán nem bíztunk, majd az Imi sikerre viszi. Mert úgy ment be mindennel, mint bokszoló a ringbe, és az esetek 99%-ában győztesen jött ki. Kivéve most, mert az ellenfelének egy kasza volt a kezében.

Egyszer egy kiváló színházi- és filmrendező elhatározta, hogy megújítja a Rádiókabarét és felkérte az ország több neves színészét, akik az évek folyamán nagyszerű alakítást nyújtottak általa rendezett vígjátékokban, mi bekönyörögtük közéjük két állandó tagunkat, majd amikor elkészült a műsor, csak ennyit mondott: ebben a műfajban tényleg Bajor és Gálvölgyi a legjobbak. Cikket írni könnyű, a kabaré sokkal nehezebb műfaj, de ha az ember úgy írhatja, hogy közben hallja Imi hangját, már sokkal könnyebben gyűltek a betűk és a poénok.



Sokan azt hitték róla, elég, ha csak bemegy, hiszen olyan kedves, slemil alak, hogy már azzal sikert arat, holott keményen megdolgozott minden poénért, ismerte szakmája legapróbb trükkjeit, a Játékszín évekig belőle élt, holott szerepe csak a hetedik vagy a nyolcadik volt a színlapon. Azt viszont csak mostanában derült ki róla, hogy bár a színpadon sosem jutottak neki hősök, a magánéletében azzá vált, bár ettől igazán megkímélhette volna a sors. Miközben egy vérvételtől is irtózott, szörnyű betegségével keményen küzdött, óriási fájdalmak és fokozódó mozgásképtelenség közepette, látogatóival vidáman sztorizott, és nem hagyta el magát az utolsó percig, talán csak néha egy pillanatra, amikor nagyszerű társával, odaadó gondozójával, Ildivel maradt kettesben.

Több mint harminc éven át millióknak okozott örömet a színpadon, a képernyőn, a rádióban, s az életben is, soha nem lehetett mellette unatkozni, számos kolléga csak azért esett be éjfél előtt holtfáradtan a Balettcipőbe, hogy az egésznapi színházi, filmgyári munkáját Imi poénjaival fejezhesse be. Bele is vágott egy hasonlóba, bár ne tette volna. Úgy öltözködött, mint egykor Csortos nemzedéke, a cipő, a nadrág, a zakó, az ing, a sál színe tökéletesen passzolt egymáshoz, e kép dunakeszi házuk azon szobájában készült, amely tele volt színházi emlékeivel, feledhetetlen kollégákkal készült fotókkal, s amelyben nehéz volt őt biliárdban legyőzni. A ház amúgy az alagi lóversenypálya startjától húsz méterre volt, Iminek hívták Imperiál apját is, aki jobb volt, mint fia, csak 1957-ben még nem utazgathatott, ezért az évben visszavonult, amikor Bajor Imi született. Imádta a sportot, nagy értője volt, nemcsak a futballnak, mint vizsgázott bíró, hanem szinte mindegyiknek, legyen az boksz, snooker vagy curling, s minden élményét azonnal meg akarta osztani másokkal. Láttad? – csak ennyit mondott a gyönyörtől elcsukló hangon a telefonba, s néha azt hazudta az ember, hogy láttam, csakhogy örömet okozzon neki, aztán persze kapcsolgatott, hogy Messi, Ronaldo, Gera, Nadal, Federer, a gyönyörű horvát magasugrónő, Vlasic, vagy valamelyik számára ismeretlen bokszvilágbajnok lehetett az illető.

De ezek mellékes dolgok, egy nagy komikus, a pesti kabaré egyik legmeghatározóbb alakja távozott. Mi tudjuk, hetenként győződtünk meg róla. Most bizonyára majd gyakrabban látjuk egykori alakításait a tévékben, s talán a Magyar Rádió pincéiből is kiszabadulnak feledhetetlen jelenetei, gyászolja őt számos színház, egy hetesfogat, amelyben képtelenség őt pótolni, s amiért sok helyre nem merték elhívni, egy kis szerkesztőség, s vélhetően az egész ország.