Háború és háború

Lengyel László

2014. 07. 09. · Hócipő 2014/14

A Rákóczi-felkelés utáni 300 év a rövid forradalmak / ellenforradalmak és a hosszú konszolidációk története. Az 1711-es szatmári béke után III. Károly harminckilenc éven át uralkodott, és Rákóczi úgy halt meg Rodostóban huszonhét évi száműzetés után, hogy még mindig Károly az uralkodó. Mária Terézia negyven, II. Ferenc harmincöt, I. Ferenc József hatvanhét, Horthy Miklós huszonöt, Kádár János harmincnégy évig ült az ország felett. Már többször leírtam: ez egy konszolidációs történet. A megkésett magyar történelmi fejlődés a politikai, jogi, társadalmi és gazdasági intézményeket, a nemzeti habitust hosszabb időkre és konszolidációra állítja be.

Igaz, a szatmári béke 1711-ben, majd a kiegyezés Mária Teréziával 1740-ben éppúgy „kényszer-konszolidációk”, mint az 1791-es reichenbachi osztrák–porosz béke utáni osztrák–magyar kiegyezés, vagy az 1867-es. Egyenlőtlen és kikényszerített a Bethlen-konszolidáció, akár a Kádár-konszolidáció, de megalapoztak egy-egy rendszert. Ezek a konszolidációk sajátos egyensúlyt hoztak létre az udvar, mint főhatalom, a politikai osztály országos és helyi – parlamentáris és vármegyei – politikai képviselete, és a központi és helyi bürokrácia között. Ellentétben a régió nemzeteivel, nekünk, magyaroknak e modern kori háromszáz évben volt érdekérvényesítő politikai osztályunk és működő bürokráciánk.

Az 1989-es rendszerváltás létrehozta egy demokratikus konszolidáció intézményes kereteit, ám ez a konszolidáció mindmáig nem következett be. Ez a jelenség annál is furcsább, mert itt egy konszolidálódásra vágyó, a kompromisszumokat és megállapodásokat természetévé tevő társadalomról van szó, amely története során az elbukott forradalmak, felkelések, szabadságharcok törekvéseit a konszolidációkban részben-egészben érvényesítette, amely hozzá van szokva a keretek otthonossá tételéhez. Magyarországnak mind a kockáztató forradalmi elkötelezettség – az 1700-as évek elején, 1848–49-ben, 1956-ban –, mind az alkalmazkodó kiegyezések – 1711-ben, 1740-ben, 1791-ben, 1867-ben, 1962–64-ben többet hoztak, mint vittek a nemzet hitelessége szempontjából. Való, hogy a gazdaság mély válsága a kilencvenes évek elején és a belőle következő társadalmi válság még a stabilizálódás időpontját is eltolta az évtized végére, de 1996 után az európai, fenntartható gazdasági növekedés 4-5 százalékos pályáján járó, reformokat keresztülvivő Magyarországnak minden esélye megvolt a konszolidálódásra. Politikai és jogrendszere stabil, központi és helyi bürokráciája viszonylag képzett, nemzetközi támogatottsága magas volt.

A kilencvenes évek végi változások egy csapásra véget vetettek a konszolidációs álmoknak. Amikor a fiatal demokraták Orbán Viktor vezette csapata a nemzeti Magyarországot, a végigharcolt belső és külső konfliktusokat választotta, akkor letért a szinte még meg sem kezdett stabilizációs útról. A régióban lévő magyar helyzeti előnyt nem a hazai modernizáció és társadalmi megbékélés véghezvitelére kívánta fölhasználni, hanem a regionális terjeszkedésre, a magyar (nagy)hatalmi helyzet előállítására. A háborúba ájult délszlávok, a román és ukrán politikai, gazdasági káosz, a szlovák lemaradás, a lengyel és cseh bizonytalanság, az orosz összeomlás mind-mind a magyar fölényt mutatták: van hol, van mit politikailag és gazdaságilag tért foglalni. Ha a magyar állam koncentrált erővel tud föllépni a kaotikus térben, irányítani tudja a régiót.

Már az első Orbán-korszakban azon igyekezett az új csapat, hogy a korábban kialakult egyensúlyokat megbontsa, megállapodásokat felrúgja. Az első 1987–91-es spontán privatizációval, majd a második, 1994–96-os nagyprivatizációval kialakuló magántulajdonosi rendet megpróbálta államosításokkal keresztezni és állami úton polgárosítani. A központi hatalom és önkormányzati hatalom, Budapest–vidék, Pannónia–Hunnia súlyokat és ellensúlyokat ugyancsak igyekezett megbontani, eltolva a központi hatalom, a vidék és Hunnia javára. És egyértelműen potyautas, élősködő magatartást vett fel Európával szemben: minél több járadék, támogatás, minél kevesebb ellenszolgáltatásért cserébe. Házat épített a félúton Európa felé: minden Európa felől vagy felé érkező, menő adakozik, fizet. A 2002-ben visszatérő szociálliberális politikai osztály konszolidáció helyett legitimációt vásárolt, saját elfogadottságát költségvetési és külső eladósodásból származó forrásból, széles körű klientúraépítésből teremtette meg.

A rendszer, és ezzel a rendszerváltás egész szerkezete, 2006 őszén, 2007 tavaszán összeroskadt: nemhogy a politikai konszolidációt, de még a stabilizációt sem volt képes biztosítani. A hatalmi súlyok és ellensúlyok többsége már ekkor megrokkant: a parlament az obstruáló ellenzékkel, az alkotmányos intézmények az Alkotmánybíróságtól az Álla- mi Számvevőszékig, a Nemzeti Banktól az ügyészségig, tartalom nélküli formákká váltak. A 2008-as „szociális népszavazás”, a rendszerváltást jellemző pártrendszer összecsuklása, majd a 2009–10-es szakértő kormányzás megmutatta, hogy a rendszerváltás politikai rendszere fenntarthatatlan. Kiút a nemzeti szuverenista, állami tulajdon elsőbbségén alapuló, központosított, vezérelvű, konfliktusos rendszer, vagy a demokratikusan konszolidált, európai megállapodáson nyugvó, decentralizált és kompromisszumos rendszer kiépítése lehetett. A második Orbán-kísérlet az előbbit célozta meg, az utóbbira nem akadt jelentkező.

Lehet-e konszolidálatlan rezsimben élni egy konszolidációra csiszolt társadalommal? Orbán és csapata következetesen megsemmisítette a konszolidációs megállapodások minden lehetséges intézményét, és a legkisebb hajlandóságot se mutatja arra, hogy akár az Európai Unióval, akár a magyar társadalom nagy csoportjaival kiegyezzen. Ellenkezőleg, a 2010 utáni konfliktusos rendszert 2014 után újabb konfliktusokkal terheli, mind befelé, mind kifelé. „Szuronyok hegyén nem lehet kormányozni”, „a rendszer fenntarthatatlan”, „meg kell bukniuk ennyi ellentét kiváltásával” – véli az Orbán-politika szemlélője, gondoltam magam is. A gazdaság és a társadalom minden törvényszerűsége, amit ismertünk, a rendszer összeomlását sugallja. És mégsem.

Nagyon jól írja le ezt az érzületet Sebastian Haffner Hitler harmincas évekbeli teljesítménye kapcsán: „A Hitlerre nemet mondó, művelt és jó ízlésű polgár – akár hívő keresztény volt, akár marxista –, a harmincas évek közepén és második felében, látván Hitler tagadhatatlan teljesítményeinek és csodás tetteinek véget nem érő sorát, alighanem azon tűnődött – szükségképpen azon kellett tűnődnie –, hogy vajon nem az ő mércéivel van-e baj? Elképzelhető, hogy saját mércéi a hamisak? »Ne volna igaz mindaz, amit tanultam, és amiben hittem? Pedig minden, ami a szemem előtt zajlik, mintha erre utalna. Ha a világ, a gazdaság, a politika, az erkölcs világa valóban olyan, amilyennek korábban hittem, akkor egy ilyen embernek már réges-rég nevetségessé kellett volna válnia, és el kellett volna tűnnie a süllyesztőben. Sőt egyáltalán nem kerülhetett volna oda, ahová került! De ez az ember nem egészen húsz év alatt a semmiből a világ központi figurájává vált. Minden akadályt sikerrel vesz, nem ismer lehetetlent. Vajon ez nem bizonyít semmit? Vajon nem kell-e inkább nekem magamnak átértékelnem minden eddig vallott eszmémet, beleértve az esztétikai és erkölcsi elveimet is? Vajon nem kellene beismernem legalább annyit, hogy várakozásaim és jóslataim nem váltak be, és hogy bírálataimmal visszafogottabbnak, ítéleteimmel pedig megfontoltabbnak kell lennem?«” (Haffner: Megjegyzések Hitlerhez.)

Orwell 1940-ben gúnnyal állapítja meg, hogy a brit uralkodó osztály az ostobaságba menekült az új jelenségek elől. A magyar elit, szokásához híven, az öngyilkos és önsorsrontó siránkozásba és veszekedésbe. A nemzet, a társadalom, ez a hatalmas kolosszus itt dülöngél, és mi érezzük, hogy nem tudunk rá hatni. „De máskülönben minden logikusan következett az első lépésből, mert a nagy testek, a nemzetek, ha egyszer kilépnek az alapállásból, a nyugalmi helyzetből, új és újabb lépésekre kényszerülnek, amíg visszanyerik egyensúlyukat, és a kolosszus megáll a két lábán, vagy elbukik, és egész irtózatos súlyával elterül a végzet térfogatában” – írta Márai az emigrációban (Hallgatni akartam). Ismeretlen helyzet? Ellenkezőleg. A lehető legismerősebb: a magyar értelmiség mindennapjai a végzet peremén.