Gombafelhő a híradóban

Bakács Tibor Settenkedő

2014. 06. 25. · Hócipő 2014/13

Ma reggel fájós fejjel és hányingerrel ébredtem, de összeszedtem magam, hogy megírjam ezt a cikket, leginkább azért, hogy a jövő generációját megóvjam a tudatmódosítás veszélyeitől. Mindaz a borzalom, amit tapasztaltam, meggyőzött arról, hogy nem éri meg aszpirinnél erősebb anyagot betolni a fejbe.

Arra már nem emlékszem, mikor és hogyan kerültek a szervezetembe a pejot kaktusz spórái, de biztos, hogy a gomba volt a ludas – ezt a képzavart is a cuccnak köszönhetem – amit egy bio paleolit piacon szereztem, belőle is egy kilót. Egy magyar kistermelőtől vettem, amiben azért voltam biztos, mert nem adott számlát. Igaz, az is furcsa volt, hogy a kapucnis dzsekijében tartotta az áruját, de akkor azt gondoltam, hogy a közelgő esőfelhő miatt tett így. Azért rákérdeztem, mennyi is a rókagomba kilója, amin jót nevetett. Elég keveset adott ahhoz, hogy pörkölt legyen belőle, de már megtanított a szegénység arra, hogy gazdagon tálaljak olyasmit, ami messziről és közelről is szegényes. Hazafelé egybe bele is haraptam, talán ez lehetett a baj.

Nem kezdtem azonnal a főzéshez, mert éppen Híradó volt a magyar királyi televízióban, és ezt soha nem hagyom ki, amióta olvastam Orwel legnagyobb testvéréről, aki folyton a kicsiket figyelte.

A cucc már a stúdióbeli beköszönésnél hatott. A jól öltözött médiamunkásnak mikrofonállvány feje volt, de azért tudott beszélni. Ezt onnan tudom, hogy hibátlanul mondta ki Türkmenisztán diktátorának, Gurbanguly Berdimuhamedov a nevét. Vagyis ő nem volt beállva, ezt onnan tudom, hogy én mindig megbuktam a füves vizsgán, ahol csak annyit kell mondani, hogy Jamaica a jamaicaiaké. Kicsit meg voltam zavarodva a hírtől, mert halványan emlékeztem arra, hogy abban a távoli országban meg szokták kínozni azokat, akik például a környezetet vagy a szabadságjogokat védik, az újságírók megverésével viszont magam is egyetértettem. Na, mindegy, fontos a keleti nyitás, Türkmenisztán barátja Magyarország, és ez még azt nem jelenti, hogy Lázár János a Sándor-palota pincéjében elektromos árammal bizsergeti a netes újságírók heréit.

Lázár nevére a hallucinációt okozó gomba hirtelen berobbant. Egy gyönyörű tengerparti város utcáin sétáltam a Riviérán, egy táblán az állt, Vallauris Golfe-Juan, de mégsem a Cote ’Azurön flangáltam, mert ízes alföldi tájszólásban csak magyarokat halottam beszélni a strandon. A „Testvér, láttad a várost? És a csajokat?”- kérdésből rájöttem, hogy csak testvérvárosi látogatásról lehet szó, mert mit is keresne ennyi francia Hódmezővásárhely fehér homokos tengerpartján?

Nem volt idő a pihenésre, mert a Híradó anyagot váltott, és a bejátszásban megjelent egy rossz arcú, bocs, jóképű öltönyös fickó, és azt ígérte a kék nyakkendője mögül minden jelzáloghitelesnek, tehát nekem is, hogy a bankom nemsokára küld nekem egymillió forintot.

Persze, ha az ember agyilag zokni, akkor elhiszi ezt is. A szám kiszáradt, a szívem dobogni kezdett hevesen, pulzusom az égben. Tipikus jelei a tudattágításnak. Akkor nem tudtam eldönteni, hogy azért-e, mert rég láttam ennyi pénzt egyben, de aztán rájöttem, mégis a cucc lehet az oka, mert ki hallott már olyat, hogy a bank pénzt küld fájdalomdíjként az ügyfelének?!

Hirtelen megjelent a képernyőn Selmeczi Gabriella, de sajnos belőle egy szót sem értettem, mert eszembe jutott, hogy van még a spájzban linzerkarikám, házi, megéheztem rá. Kimentem érte, de nem bántam, mert különben is izgatott voltam, és tudtam Gabiról, hogy ő a legdurvább rapper a parlamentben, őt még hallani is rossz, nemhogy utánozni. És ezen a szőke paróka sem segít, próbáltam tükör előtt, de képtelen voltam kidumálni még magam előtt is Putyint és Paksot.

A következő vágásnál már időcsúszásba kerültem, a kábítószer kiáradt a testemben. A tér és idő a képzeleten belül kitágul, rendkívül veszélyes, mert nem biztos, hogy az ember vissza tud jönni belőle. Egy embert láttam öltönyben, körülötte is öltönyösök, a kezét szorongatták a Sándor-palotában. Hirtelen sötétedett el a világ előttem, amikor kimondták a nevét.

Tasnádi László. Az arca nem volt ismerős, mert hogy is mondjam, mindig is furcsa kapcsolatban voltunk 1989 előttről. A III/II csoport kémelhárítója a rendszerváltás idején lényegében rám és a hozzám hasonlókra szakosodott, ha igaz az, hogy hozzá tartoztak az ifjúsági, kulturális és vallási ügyek. Én mindháromba beleestem, és 89 után sem volt kedvem belenézni az aktáimba. Épp elég, hogy ő nézte az enyémet, esetleg szorgalmas hangyaként gyűjtögetett is bele.

Alig tértem magamhoz, még durvább flash fogadott. Ott állt ez az ember a magyar kormány miniszterei között. Hogy jutott be, fogalmam sincs, de az biztos, hogy ott állt Pintér tábornok mellett, és mosolygott. Na, ekkor tettem egy ígéretet Istennek, hogy leállok az anyagról. Mindenesetre kinéztem az ablakon, az utcát figyeltem, de nem volt semmi gyanús, csak egy fóliázott autó állt a házam előtt. Ez azért érdekes, mert nekem nincs. Mindenesetre a rókagomba ott volt előttem a zacskóban. Kidobtam az egészet, pedig drága volt.