A mi lakásügyeink

Leleplezzük magunkat is

2005. 09. 28. · Hócipő 2005/20

Tiszta szívvel

Büntetőjogi felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy bármennyire is hősies volna most egykori lakásumbuldákkal dicsekednem, soha a büdös életben nem vettem részt semmiféle, jogszabályokat kijátszó lakásmachinációban.

Valószínűleg azért, mert szinte teljes mértékben apám genetikai állományát örököltem.

Apám mindössze egyetlenegyszer engedett az ördögi kísértésnek, s akkor is csak azért, mert anyám tüdőgyulladással feküdt a kórházban, így ideiglenesen átruházta a család szolgálati ügyeit apámra. Nem volt nehéz feladat: anyám átadott egy borítékot apámnak, hogy vigye át a házunk első lépcsőházában székelő lakásosztályra, és továbbítsa bizonyos Molnárnak, természetesen a legnagyobb diszkréció mellett, minek következtében pár nap múltán meg fog jelenni az akkori ingatlankezelő, a KIK pár embere a lakásban, és el fogja végezni azokat az átalakítási munkálatokat, amiket tizenöt éve nem engedélyez a tanács, sőt, utána az értéknövekedést még le is lakhatjuk.

Apám is eltökélt híve volt a nagyléptékű lakás-átalakításnak, csak az ehhez vezető módszerrel nem értett egyet. Anyám viszont a lázlap felfelé ívelő görbéjére mutogatva, nagy sóhajok között fejtette ki, hogy ha apám elvi kérdést csinál az ügyből, később tán soha nem lesz már módja megbánnia felelőtlenségét; így aztán nem volt mese, apám szabadnapot vett ki, és az első lépcsőház felé vette útját. Annak rendje és módja szerint belépett az előtérbe, majd kis várakozás után a legelső embernek, akiről intuíciói azt súgták, hogy ő lehet Molnár, a zsebébe csúsztatta a borítékot. A feleségem küldi, mondta zavartan, majd megbiccentette a kalapját, és távozott.

A KIK-től a mai napig nem jött ki ember hozzánk, és semmiféle értéknövekedést soha nem tudtunk lelakni, apám ugyanis tévedésből az első emelet irodáinak előterébe tévedt, onnan pedig a mezőgazdasági osztály ajtajai nyíltak, odabent nagy reményekkel dolgoztak valami faültetési tervezeten, a korrupcióban való részvétel leghalványabb reménye nélkül. Apám az élete végéig nem állt meg a lábán anyám előtt, igaz viszont, hogy amikor munkából jövet végighaladt az udvaron, a mezőgazdasági osztály valamennyi tagja, akár Molnárnak hívták, akár nem, előre köszönt neki, s különös megbecsülés övezte élete végéig.

Amúgy végignéztem anyám régi feljegyzéseit, hogy kik voltak a mi kétszobás, tanácsi bérlakásunkba - melyben némi vargabetűk után ma is lakom - bejelentve annak idején. Nem hosszú a névsor: mindössze apám, anyám, nagypapa, nagymama, ómama, én, a húgom, Helén tánti, Lakihegyi Lajos, Lakihegyi Ferike, Tóbel Béla, Angi néni, kis Béla, kis Angi, Feri bácsi, Erna néni, Gréti, Huber Frigyes, Kollár Tóni, Árpi bácsi, Janka néni, Attila bácsi, Pirikéék, Ignác, Barabás, Zengő Rudolf, Ihász hadnagy, Pálffy Judit, Megyesi Beáta, Megyesi Zita, Hum Pál, Hum Péter, Hum Szergej, Dán Feri, a Dán ikrek, Tom Kollár, Megyesi Anna, Szabó Ottó, Szabó Ottóka, végül a mostani feleségem, valamint Megyesi Máté.

Ők, Huber Frigyes róm. kat. plébános és Ihász hadnagy kivételével, tényleg valamennyien, ha szegről-végről is, de rokonok voltak, persze kizárólag csak bejelentésileg laktak nálunk, és egyszerre maximum tízen-tizenegyen, ám mindegyik kellő szociális feszültséget okozott a kerületben, minek következtében a gondoskodó társadalom úgy érezte, hogy kimentendő őket a nyomorból, lakáshoz kell juttatnia valamennyit, legalább tíz éven belül. Mi több, később én is kedvezményezett lettem, már amennyiben apám s anyám halála után, egymagam maradtam ebben a hatvan négyzetméteres, komfort nélküli kétszoba-konyhában, ám semmit sem tehettek jogosulatlanságom irányában, mert papír szerint én nem hogy jogosult voltam két szobára, de még tán nagyobbra is, a bejelentések okán.

Ezért aztán hadd köszönjem meg ezúton is, példának okáért, Ihász hadnagynak ez irányú szolgálatait, aki öt éven át volt bejelentve a lányaival közeli rokonként, ám akiket még soha az életben nem láttam, mert hogyan is láthattam volna: mint jeleztem már, a család ez irányú ügyeit anyám intézte, maga írta alá a bejelentőlapokat, s maga kezelte az ügyintézőket, az utolsó pillanatban is erősen gondolván gyermekei és unokái jövőjére.

Megyesi Gusztáv

Lakásmizériám

Második házasságomban már nevelt lányommal együtt három gyereket neveltünk anyai nagyanyám lakásában. Egy rossz beosztású, sötét bérlemény volt, de anyám anyja ránk hagyta, lehetett kezdeni valamit vele. Feleségemnek volt egy 60 m2-es panellakása Miskolcon, a kettőből akartunk egy jó pestit varázsolni. Még fénykorát élte a szocializmus, mondtam magamban: "hiszen már tényező vagyok a Rádiókabaréban (1982), megtámadom igényemmel a néphatalmat"!... Kihallgatást kértem az akkori kultuszminisztertől, Tóth Dezső elvtárstól, aki első kérésre fogadott. "Na, ugye, hogy igazam van!" - gondoltam. Amikor bebocsátott titkárnője az irodájába, azonnal megkérdeztem tőle: "tessék mondani, miniszter elvtárs, én a három gyerekemmel és feleségemmel lakjak, vagy ne lakjak"?!... A miniszter kissé elgondolkodott, majd választott: "szerintem lakjon, Verebes elvtárs". "Akkor leadok egy 60 m2-es miskolci és egy 100 m2-es belvárosi lakást, kérek érte egy, a kettő összterületével bíró harmadikat, minőségi csere révén". "Hívja föl holnap Farkasinszky elvtársat, a Fővárosi Tanács elnökhelyettesét, majd ő segít." Másnap Farkasinszky elvtárs a telefonba közölte, hogy ő egy miskolci lakással mit se képes kezdeni, cseréljem el egy pestire, akkor már könnyebb neki megoldást találni számomra. 60.000 forint ráfizetéssel (1982) elcseréltük a miskolcit egy ugyanolyan pesti panelra (Örs vezér tér), s a kettőért kiutaltak egy 160 m2-es városligeti romlakást. Én leadtam két összkomfortosat négyzetméterre azonos értékben, és kaptam egy zöldövezeti borzalmas állapotú, de egyébként nagyon jó elrendezésű bérleményt.

1983 szeptemberére a parkettától a cirkogejzírig, a redőnytől az elektromos huzalig, az új burkolattól a mázolásig mindent megcsináltattam (60.000 + 980.000 = 10.000.040 - 1982-ben!). A lakást, amikor 1986-ban elváltunk, otthagytam, s még sokáig álltam a sarat anyagilag, gyermekeim érdekében. Elvált feleségem a kilencvenes évek végén 36.000.000-ért eladta, és három másikat vett a két lánynak és magának. Én akkor már negyedik otthonomért húztam a belem, s most, hogy visszatekintek, az a véleményem: végül is nekem semmim nem maradt ebből a pártállami "kedvezményből", meg még utána is lenulláztam magam párszor, mégis jó üzletet csináltam.

Miért gondolom ezt?

Mert nem kellett umbuldáznom, elhallgatnom semmit, és nyugodtan megírhattam most róla az IGAZAT...!!!

Verebes István

Simlik, piti ügyek

Nekem nem volt lakásügyem. Gondoltam én, amikor önvizsgálatot tartottam, hogy én is belekeveredtem-e valamibe a szocializmus idején. Nem keveredtem bele, nem kértem lakást, mert én abból a fölső középosztályból származom, amelyik valahogy elnyomatása idején is képes volt némi biztonságot garantálni a családokban. Persze érdekes biztonság volt, sok zavaró tényezővel. Például a család szinte minden lakásában és nyaralójában volt lakó vagy társbérlő, "jogcím nélkül visszamaradt egyén", többnyire szerencsétlen, betelepített családok, akiket valamiképpen ki kellett fizetni, lakáshoz juttatni, legalábbis féltörvényes módon. Ebből lett az is, hogy amikor anyám és apám elváltak, apám megkezdhette hosszú albérlői vándorlását, hiszen el se fért volna a társbérletben. Erejének, kapcsolati vegyértékeinek eléggé jelentős részét fordította arra, hogy lakáshoz jusson. Ebből aztán az lett, hogy anyámat életemben egyszer, de akkor nagyon sikerült megsértenem. Apám - tizenhét éves koromban - fölvetette, hogy mi lenne, ha egy perben a bíróság neki ítélne minket az öcsémmel, merthogy akkor kapna egy lakótelepi lakást. Háromszobásat. Mondtam neki, hogy ezt beszélje meg anyánkkal, hisz nyilvánvaló, hogy nem akarja, hogy csak simli az egész. Anyám rettenetesen megsértődött azon, hogy miután egyedül már szinte fölnevelt, ilyet mondtam. Ezt soha nem tudta megbocsátani, pedig eszembe se jutott megbántani. Alighanem arról volt szó, hogy én már simlis voltam, mert beleszülettem, ő meg nem. Később azért tanult valamicskét: amikor a nyolcvanas évek elején - immár társbérlőmentesen - megvehette a lakását húszéves részletfizetésre, a nagyapám egyszercsak becsöngetett, és letette az asztalra a teljes vételárat. Azzal, hogy mi nem tartozunk senkinek, még az államnak se, mert akkor zsarolhatók vagyunk. Egy napba telt, mire a család meg tudta neki magyarázni, hogy csak a hülye fizeti ki a vételárat, ha az államnak tartozhat.

Jut eszembe, egyszer mégiscsak belekeveredtem egy kis valótlanmondás gyanújába. Történt, hogy örököltem egy villát a Balatonon, és úgy gondoltam, hogy minek az nekem, veszek inkább helyette egy házat a Dunakanyarban. Meg is vettem, hosszú alkudozás után ötvenezerrel kevesebbért, mint amennyiért eredetileg hirdették. Vittem be a szerződést a tanácsba, az illetékes előadó közölte velem, hogy az illetéket az eredeti árra szabja. Mondtam neki, hogy de én ötvenezerrel kevesebbet fizettem. Tudja, mondta, de az a pechem, hogy ők megbecsülték a házat, mert meg akarták venni egy rászoruló családnak, és az hivatalosan annyit ér. Ha akarok, föllebbezhetek, de nem ajánlja, mert úgyis veszítek. Nem is föllebbeztem.

Így utólag azt gondolom, hogy gyáva voltam, hatalmas balhét kellett volna csapni, de hiába: belém ivódott a szocializmus pitiánersége és gyávasága.

Andrassew Iván

A bizalmi

Arankát nagymamának szólítottam, bár csak anyám nővére volt, nála 26 évvel idősebb, s övé volt a szárszói ház, amelyet apjától, az igazi nagyapámtól vett, a korkülönbség oka pedig az, hogy Teddy papa egy okos nő után két butát vett el, hátha akkor tovább él, de ez most nem tartozik ide. Arankának és Pancsinak nem volt gyermeke, az űrt én töltöttem ki, úgy hetente háromszor, mivel elvált anyám akkor éppen fél pár csizmákat árult a Bizományi Áruház Vállalat teherautójáról, és mindig menekülni kellett a következő faluba, ha a férfiak hazavitték, és az asszonyok megindultak a kapával leverni. Az Izabella utcában laktak, csodaszép kétszobás, világos, magas, sarki lakásban, előbb Pancsi távozott, aztán Aranka, halálos ágyán rám hagyva Fickót, így csak három év múlva sírtam, igaz, akkor egy hétig, amikor a kutya egy Parsifal-koncert alatt, magára hagyva utána pusztult. Egyszer meséltem Fábrynak, aki rá 15 évre, Bubi halálakor egy másik temetésen bólintott.

A lakást persze szerettem volna megkapni, a lakók ennek nem túlságosan örültek volna, mert percek alatt hobótanyává vált, a fél Metró és az egész Bosch odajárt hideg hajnalonként fát vágni, előtte az üres üvegeket gondosan kidobálva az ablakból, ha nem figyeltem, egy-egy jobb bútor is bánta. Végül csak a biliárdasztal maradt, ami akkor kuriózumnak számított, s a parti után hálni is lehetett rajta. Már évek óta be voltam jelentve, s a jelenlegi ott lakással sem volt baj, hiszen azt számos rendőrségi kiszállás bizonyította, ám a tanács felé azt is igazolni kellett, hogy régebben is ott tartózkodtam, ez a feladat a házbizalmira várt, akinek az összes funkcióját nehéz lenne most fiaimnak elmesélni, legyen elég a legfőbb, hogy akit a házmester elfelejtett valamiért feljelenteni, azt sürgősen megtegye. 22 éves voltam akkor, de legalább 17-nek néztem ki, ártatlan kék szemeimből sugárzott, csak rossz társaságba keveredtem, egy pillanatra kihunyt bennem a kötelező szocialista éberség, ezért tudott ennyire rám szállni az osztályellenség. Érezte ezt a házbizalmi is, aki igen szerette volna megkapni a lakásomat, mert feleségével és gyermekével két mosókonyhában lakott a sötét hátsó gangon, bár ez a nejének kifejezetten jót tett, mármint a sötétség. Ám ha én elvesztem, mint csak félig ott lakó, attól még nem lesz az övé. Ezt viszonylag hamar megértette, de azért próbálkozott:
- És mi a szándéka a lakással?
- Fogalmam sincs, túl nagy nekem, és a lakbért se tudom fizetni a soványka ösztöndíjból.
- Mi lenne, ha elcserélnénk?
- Ragyogó ötlet!
- Az én szüleim lakótelepen élnek. Maga kimenne az ő lakásukba, ők bejönnének az enyémbe, én meg átmennék a magáéba. Mi a véleménye a lakótelepekről?
- Imádom őket, régóta szeretnék a sötét Terézváros helyett egy szocialista lakótelepen élni.
- Akkor adja a papírt!

A házbizalmi alákanyarította, s a következő három hónapban jóval nagyobb türelemmel viselte el a szocialista együttélés íratlan szabályainak sorozatos megszegését, csitítva a lakótársakat is, ha Pipóék a szokottnál jobban összehányták a lépcsőházat, vagy Mick Jagger hajnalban sétáltatta a kutyáját. Aztán egy szép napon, amikor rövidnadrágban, a lépcsőket hármasával ugrálva, vidáman szökdeltem felfelé, tizedszer is feltette a szokásos kérdést.
- Megjött a papír a tanácstól?
- Meg.
- És?
- Megkaptam.
- Akkor mikor cserélünk?
Egy pillanatra megálltam, s mint Michael Schumacher Tukuma Satónak a belgiumi Spában, a homlokára csaptam:
- Öcsi, megbuggyantál?

Azt hiszem, még most is ott áll, ha el nem vitték a kukások egy lomtalanításkor.
A lakást három év múlva, anyám rábeszélésére, egy az egyben elcseréltem egy fele akkora garzonra, mert elterjedt, hogy alaposan felemelik a lakbéreket. S az ember ilyen ügyekben ritkán lehet kétszer egymásután okos.

Farkasházy Tivadar

Lakva ismerszem

Csepelen még sohasem laktam. Csak azért mondom, mert a többi kerületben már igen, sőt volt, ahol többször is, például a nyolcadikban, na, ott elég sokszor. A nyolcadikban egyébként elég jó lakni, amíg az ember fiatal, mondhatnám - bohém.

Elég bohém voltam, a főbérlőim pedig kevésbé, ez aztán okozott némi konfliktust közöttünk, de minden elrendeződött, volt, hogy költözéssel, volt, hogy tisztázó beszélgetéssel, volt minden, csak az nem, hogy ingyen laktam volna valahol, mert fizetni kellett minden rohadt hónapban, nehogy elfelejtsem: az élet harc.

A Sztregova utcába másodiknak társultam be egy garzonba, melynek ablaka a Fonóra nézett, a szomszédban pedig egy alkoholista lakatos élt zoknijaival és atlétatrikóival, melyeken kívül más ruhadarabot nem viselt.
Gondolom, akkor is ebben a jelmezben közlekedett, amikor éjszaka kisurranva ragasztót nyomott a kulcslyukba, mert aggasztotta a késő hazatérésünk. Barom volt, de tényleg.

Földszinti lakásba betörni elég egyszerű, bár nem volt benne gyakorlatunk, mégis megoldottuk, és senki nem neheztelt ránk, nem kérdezte, hogy miért is mászunk be éjjel kettőkor egy ablakon. Biztos mindenki aludt...

Ekkoriban szabadult egy kedves ismerősöm, akit félreértésből bezártak fegyveres kéregetés miatt. Magunkhoz vettük, így lettünk hárman. Barátom és ismerősöm aludt a dupla ágyon, én pedig a szőnyegen, mert nem szeretek férfiakkal aludni. Kellemes munkásszálló jellege volt az egésznek, különböző életstílusok, különböző ébredési időpontok és étkezési szokások.

Ennél többen csak a Joliot Curie téren tartózkodtunk egyetlen szobában, amikor bekéredzkedtem egy működő, de modern családba. A nagyszobában lakott anya gyermekével, a kisszobában a haverom - akkor még egyedül.

Aztán jöttem én, aztán jött egy bankban dolgozó tisztviselő, és még két színész.
Öten voltunk. Az alapítóé volt az ágy, mi pedig szerte és szét a földön. Reggel ki a bankba, ki máshová indult, meglehetősen ziláltan. Egyszer éjjel kettőkor felkelt az egyik színész, és azt üvöltötte, hogy gyertek gyorsan, nézzétek meg, milyen szép farkam van.
Elköltöztem.

Innen is, máshonnan is. Laktam Pestlőrincen egy kertes házban, Újpalotán a hatodik emeleten, nagyszerű rálátással a szovjet laktanyára, a Pöttyös utcában, brutális panelben, a Horváth Mihály téren, egy tetőtéri garzonban, a Dob utcában, mosókonyhában, kilenc négyzetméteren (és galéria, na jó...), a Kiss József utcában, törött ablak mellett, a Szarvas Gábor utcában, ősparkban, Zuglóban, a Sztálin-barokk zöldövezeti lakótelepen, A Veres Pálné utcában, Fidelitas-képviselő szomszédságában, a Törpe utcában, lift nélkül a negyediken, Angyalföldön, a Béke térnél, a Falk Miksa utcában, ahol gondos kezek lekapcsolták az elektromosságot, a Pozsonyi úton, egy 120 négyzetméteres, de tök üres lakásban.

Aztán tavaly vettem egy öröklakást, negyvenévesen, iszonyatos hitelre. 15 évig fogom törleszteni, valamivel többet havonta, mint az megengedhető lenne.

Tulajdonképpen dicsekszem.

Para-Kovács Imre