Nem értem - 2008/14

Farkasházy Tivadar

2008. 07. 02. · Hócipő 2008/14

Szomszédok
A szomszéd fontos ember. A szomszéd minden elébe tett mikrofont telebeszél. A szomszéd többnyire vidám, holott általában rablásról, gyilkosságról, telekspekulációról kérdezik. A szomszéd nevét sosem érdemes megjegyezni, még az amstetteni rém szomszédainak nevét sem ismeri másnap a világ, mert a média rohan az újabb rémségek után. A legtöbb szomszéd ezt nehezen érti meg, hiszen egy pillanatra ő is híres embernek képzelte magát, akinek figyelnek a szavaira.

Hamarosan egy kis párt ügyvivői kerülnek ilyen helyzetbe. Még vidáman járják a reggeli kegyhelyeket, ahol kérdezni szoktak, de hamarosan úgy járnak, mint azok az önkormányzati képviselők, akik hirtelen megvilágosodva függetlennek nyilvánítják magukat, s ezzel felborítanak egy patthelyzetet vagy minimális többségből hajszálnyi kisebbséget teremtenek. A nevüket a sajtó egy-két napra bedobja a köztudatba, de aztán a kutya sem emlékszik rájuk.

Az említettek amúgy jóravaló, kedves emberek, egyetlen bajom van velük, hogy egy nagyobb nappalit sem tudnak megtölteni rájuk figyelő hívekkel vagy érdeklődőkkel. Nem lehet persze mindenki egy Démoszthenész, de akkor maradjon meg háttérembernek, s ne álljon ki folyton a placcra, mert a közönség nélküli komikusnál nincs szomorúbb látvány. Egy ifjú majdnemügyvivő nemrég a Demokratikus Chartát nevezte meg minden bajuk okozójaként, amikor százezrek figyeltek Konrád szavaira.

Azért egy megnyugtató hírem akad a végére: a szomszéd egyetlen dologban érdekelt, hogy a mostani helyzet minél tovább fennmaradjon, mert ha előrehozott választás vagy újabb koalíció következik, akkor hosszú ideig nem kérdeznek tőle semmit. Legfeljebb tettesként vagy áldozatként, aminek viszont még rosszabb lenni.

RING 1
Többen kérdezték, hogy miért nem írtam a múltkor fél kézzel. Mert nem tudtam. Most döbbentem rá ugyanis, hogy az idők folyamán az agy és a kéz felveszi egymás ritmusát, s ha a kéz a felére lassul, az agy ilyen hamar azért nem tud, a gondolatok összetorlódnak, és bekövetkezik minden számítógépes író rémálma, az adatvesztés. Már a fejemben. Ugyanis csak egy nagybetű fél kézzel három leütés, ha az egyik félremegy, vagy kettő/négy lesz belőle, akkor az ember huzamosabb ideig csupa nagybetűvel ír, s a szöveg úgy néz ki, mint Ernst Kaltenbrunner búcsúlevele Nürnbergből - akit érdekel, megtalálja a Bobby visszatér című kötetben. Így is nyertem két hetet, mert szerencsére egy kitűnő kézsebészhez kerültem, s kiderült, ma már egy jobb kórházban nemcsak az A és a B menü között lehet választani, ő is megkérdezte, hagyományos gipszet óhajtok, vagy operálja meg. Mi a különbség? Előbbi öt, utóbbi három hét. Hol az a műtő! Kiszámoltam ugyanis, hogy pont húsz nap múlva kezdődik a teljes Ring a Művészetek Palotájában, s azért napi hét órát ülni gipszben, az még egy ilyen Wagner-őrültnek is sok. Ráadásul Pest kedvence, Christian Franz után Matti Salminen és Evelyn Herlitzius is eljött, utóbbi szerintem ma a világ legjobb Wagner-hősnője, persze nem kell elhinni, de láttam vagy harminc Brünnhildét, Sieglindét, Izoldát Bayreuthban, Bécsben, New Yorkban. Matti Salminenhez Hagenként a Metben már 15 éve volt szerencsém, James Levine híres előadásánál Fischer Ádámé egy klasszissal jobb.

A hajszállal idősebb Fischer a Párizsi Operában 1984-ben dirigál először, a Scalában 1986-ban, a Metben 1995-ben, s hogy mikor vezényel először a Magyar Állami Operaházban? 2001-ben, amikor Rockenbauer miniszter vendégjátékra hívja a mannheimi operát. Marton Éva óta igazán megbecsüljük az értékeinket.

Rockenbauer a Trisztánba szerelmes, én Herlitziusba, Mimi születésnapján kimentünk Bécsbe megnézni Izoldaként, Bayreuthban láttuk először, Brünnhildét vette át Gabrielle Schnauttól, aki e szerep kedvéért fogyott le száz kilóra. Herlitzius páncéllal együtt csak ötven, de ahogy immáron földi asszonyként kilép a lángtengerből - egyszerűbben fogalmazva bejön egy üvegajtón -, már az első hangjába beleborzong az ember. Vass igazgató úrtól hallottam, hogy októberben ő lesz Leonóra a Fidelióban, ott Katharina Wagner dédunoka már rendezett egy NDK Lo- hengrint, nekem is van egy ötletem, mi lenne, ha most nem a miniszter szabadítaná ki a börtönből Florestant, hanem fordítva. Bár lehet, hogy rémeket látok.

Persze itt is meg kell bolondulni az ötletektől, úgy látszik, a német rendezők egy hivatalon kívül nem tudják máshol elképzelni az Istenek alkonyát, Bayreuthban is három ciklust szenvedtünk végig csőbútorok közepette. Elsőként még Sinopolival láttuk, ugyanis távcsővel sikerült befognom Wolfgang Wagnert, aki kis monitorán követte őt. A következő évben aztán összeesett egy Aida-előadás közben. A Festspielhausban a harmadik emeleten ültünk, s a színpad felét egy oszlop takarta el, most hófehér bőrfotel karfáján nyugtathatom a kezemet, s az orrom előtt vezényel Fischer, káprázatos, ahogy minden hangszeren rajta van, máig büszke vagyok arra az éjszakára, amikor félálomban csöngetett fel jóval éjfél után.
Mimi a végén kérdezte:
- Ki volt az?
- Fischer Ádám.
- Mit akart?
- Semmit. Csak elmondta, hogy alig egy órája hívta fel Wolfgang Wagner, Sinopoli halála miatt az elkövetkezendő négy évben ő vezényli Bayreuthban a Ringet.
- Téged éjjel bárki felhívhat?

Az előző honi dirigens Richter János volt ott az 1876-os bemutatón. Ádám egy szárszói árverésre elküldte azt a pálcát, amellyel először vezényelte az Aidát a Metben. Valahogy nekem sikerült a legtöbbet kínálnom érte, ami nem volt nehéz, mert a licitált összeg a miénk lett.

A Rajna kincse

E két cselszövő tőrébe csalt! Bűnötök bosszúm torolja meg!

Mit megszereztem végre, senki másnak nem adom!

A walkür

Hogyha Siegmund az, akit látok, Sieglinde húgod, az vagyok én!

Ments meg, ó lány, mentsd meg az anyát!

Siegfried

Gyerünk mondd el, hogy kell félni!

Fürösszetek, fények, a lángok közt rálelek én!

Az istenek alkonya

Siegfried, ha erre jő, s megkóstolja ezt az italt,
feledi, hogy más nő is van.

Lám, ott egy csónak, benn egy hős, az fújja vígan a dalt.

RING 2
Elég sok világsztár megfordult már nálunk, de olyan előadás még nem volt, hogy mindenki az benne. Külön öröm volt számomra, hogy az egyik legnagyobb tapsot a Magyar Rádió zenekara és énekkara kapta.

Apropó, a múltkor volt három költői kérdésem, a Kossuth hallgatottsága önmagáért beszél, nincs adat, képzelhetik. A Rádiókabaréról egy árva kukkot sem olvastam, amióta egy háromnevű úr megvádolt, aki közben igen halkan távozott a kuratórium elnöki székéből, pedig előtte havonta verte a mellét a hatalmas eredményekért. Lenne rá néhány tippem, mi a különös csönd oka, de hagyjuk, Wotan is csak annyit vet oda Hagennek:
- Geh! ... Geh!

Jóval fontosabb a harmadik kérdésem, hogy ki kapja az idei Karinthy-gyűrűt. Nem bolygatnám, de már sokan tudják, másrészt szerencsés véget ért. Hozzá kell tennem, hogy miközben kikiáltották a Magyar Humor Napját, az MR nulla megszüntette a Nagy Endre emlékére alapított Bonbon-díjat, és a Brenner-díjat is halkan elfeledte a nagyobbik partner, előtte egyoldalúan megritkítva, pedig Gyuri híres rovatának az volt a címe, hogy Itt és most. S azt akartuk, hogy mindig az évről szóljon, olyan, hogy két év, az nincs, legfeljebb Fidesz-költségvetésként. Na mindegy, megpróbáljuk egyedül folytatni, hiszen mi vagyunk a gazdagabbak.

De maradjunk a Karinthy-gyűrűnél, megtudtam, hogy Garas tavalyi Danke, neinje után az idén már ki sem adják, ezért néhány egykori gyűrűssel elkezdtünk pusmogni, hogy akkor dobjunk össze mi egy gyűrűrevalót. A hír feltehetően elterjedt, így aztán az MR is rájött, hogy szép blama lenne, ha a Humor napja alkalmából Karinthy születésnapján szüntetnék meg végleg. így gyorsan bejelentették, hogy ki kapja, de majd később adják át, mivel a rajnai sellők nem voltak kéznél. A döntés viszont kiváló, Kovács András Péter már két éve megérdemelte volna, hogy az ötödik humorfesztivál egyedüli győztese legyen, hiszen Bödöcs Tibi mellett a másik óriási tehetség. Ráadásul ők akarnak is valamit, mert ez a stand up kifejezés rémes, röhögtető emberré degradál, a végén már csak az kell, hogy asztalozzanak is, a vendégek kedvenc viccét elmesélve.

Uraim, Nagy Endre, Hofi Géza, Sándor György nyomaiba tessék megpróbálni eredni!

A 14 karátos Siegfried
Hogy kinek drukkoltam? Európának! Szóval hol a horvátoknak, hol a spanyoloknak, hol a portugáloknak, hol az olaszoknak, hol a törököknek, hol a hollandoknak, hol az oroszoknak, feltalálva a vándorszurkoló fogalmát, lehettünk így a világon pár százmilliónyian, plusz néhányan a parlamentben.

A Ringnek is legalább 16 hőse van, teli nagyszerű összecsapásokkal, Alberich-sellők, Wotan-óriások, Alberich-Mime, Loge-Alberich, Fasolt-Fafner, Wotan-Loge, Hunding-Siegmund, Wotan-Fricka, Wotan-Brünnhilde, Sieglinde-Brünnhilde, Mime-Wotan, Mime-Siegfried, Wotan-Alberich, Siegfried-Fafner, Erda-Wotan, Siegfried-Wotan...

Hol ennek, hol annak van igaza, gyakran mindkettőnek. Az Istenek alkonyának gibichungokkal teli francia bohózata már taszít, leszámítva a nornákat, Hagen álmát és a zárójelenetet. Harminc év múlva értettem meg, hogy nem az istenek bevonulása meg a Walkürök lovaglása, hanem a Walkür II. felvonása a csúcs benne. Siegfried, a legnagyobb hős Wagner szavaival egyébként egy egyszerű természetes lény, aki mindig mindent olyannak lát, amilyen. Vagyis - bármilyen profánul is hangzik - az én olvasatomban Gorcsev Iván rokona. Csak mindenki fél tőle, mert olyan rettentő hosszú. Nekem nem, pont ötven évet vártam erre a csodára, 1958-ban kapta apám tőlem az első Wagner-lemezt, Wotan búcsúját, Mark Rejzen oroszul énekelte, meg is pofozott érte, először és utoljára.

JÚNIUS 16.
Ha én miniszterelnök lennék, még a Magyar Gárda előtt az összes minisztert és baloldali-liberális képviselőt pofoznám le, akik közül Mécs Imrén kívül senkit sem láttam Rost Andrea, Miklósa Erika és Fekete Attila koncertjén a Parlament előtt. Azt ugyan Szárszó óta tudom, hogy a magyar miniszter és képviselő legtöbbje hivatalból bunkó, onnan is mindig elmentek Hobó és Faludy előtt, de itt Rost Andreáék előtt Méray Tibor és Nagy Imre unokája beszélt, nem akar a baloldal legalább egyetlen hőst a sok funkci után? Vagy az fáj, hogy Méray legendás könyvének friss utószava kristálytisztán bizonyítja, nemcsak az oroszokon múlt, Kádár akarta őt mindenáron megkapni, Nagy Imrének nem azért kellett meghalnia, mert nem ismerte el jövendő királyságát. Ha már a liberálisok a rendszerváltás után az egész XIX. századot hagyták lenyúlni Kossuthtól, Széchenyin és Eötvösön át Deákig, s Fejtő temetésén is ott kellett volna lennie az egész baloldalnak. Mentek a dácsába szalonnázni. Pedig Nagy Imrénél nagyobb hős nem akadt kissé zavaros XX. századunkban, s a világ is egyre inkább ezt tartja róla. Erről végképp meggyőzött a per hangja, hogy az akasztófa árnyékában is megmaradt eleganciája, ilyeneket válaszolva Vida vérbírónak, hogy kénytelen vagyok leszögezni, az álláspontomat szeretném rögzíteni, az én véleményem némiképpen más, miközben az egyre sürgeti, bizonyára jól tudván a hétfő hajnali programot.

Aki netán ismét fel akarná vetni, hogy előtte begyűjtési miniszter volt, s hogyan maradhatott életben a harmincas évek Moszkvájában, azoknak melegen ajánlom a 13 aradi vértanú életrajzát, akik kivétel nélkül mind császári tisztek voltak. Néhány jobboldali Szent György hamarosan fel fogja vetni, hogy Nagy Imre társai közül néhányan hogyan szánták-bánták a dolgot az utolsó szó jogán. Szilágyi kivégzése után pontosan tudhatták, mi vár rájuk, ha nem kapaszkodnak bele ebbe az utolsó szalmaszálba. Talán Gimest kivéve, akinek egyszerűen azért kellett meghalnia, mert Kádár azt akarta, hogy bizonyos tollforgatók is bűnhődjenek. Majd egyszer talán valaki ki meri mondani a bizonyos helyetti szót. Utálom az ilyen posztbátrakat, Ungváry Rudolftól hallottam először azt az okfejtést, amit azóta magamévá tettem, hogy két dolog alaposan megrontotta a rendszerváltás óta eltelt évtizedeinket. A baloldali ellenzéknek az a kérkedése, hogy a jobboldal a Rákosi- és a Kádár-korszak alatt végig csendben volt, azoknak pedig a viszontvádja, hogy emezek meg mind marxista talajról indultak, vagy hogy a szüleik ávósok voltak. A jobboldalt ugyanis a negyvenes évek végén egyszerűen lefejezték, nyilassá-fasisztává gleichschaltolva őket, vagyis az ellenzékiség csak a baloldalon teremtődhetett meg, azoknak viszont pofátlanság mindig a múltját felróni, ilyen alapon Szent Pál összes levelét is ki kéne húzni a Bibliából.

Természetesen Orbán se jött el a Parlamentbe, ahogy Sólyom se június 16-án, utóbbi gyorsan elhatárolta magát Göncztől is, így végre megszabadultam ettől a köteléktől is, egész jól megvagyok nélküle. Nemrég egy kedves barátom igen színvonalasan érvelve, a mostani miniszterelnök ifjúságát védte a Heti Válaszban egy volt barátommal szemben. Nem kellett volna, az olyan, amilyen. S elvette a helyet a sokkal fontosabbtól, ellenfele cezaromániájától, amelyet ha most részleteznék, egy fociképre se maradna hely ebben a lapban.

De ennél fontosabb is van, mert az még hagyján, ha valaki egy kormányfő képét rugdossa meg köpködi. Azt legalább nem ismerte el, ő csupán tisztogatta, meg véletlenül rálépett. A hazaárulózás is jó poénnak nevezhető bizonyos körökben, hogy Kóka egyből visszafordult rá, én is ezt tenném, mivel kíváncsi lennék, hogy ki mondja kire. Megélhetési halálraítéltnek nevezni a kivégzését hónapokon keresztül minden hajnalban váró Mécset, továbbá vamzernek leírni a börtönben raboskodó Gönczöt és a belső emigrációba kényszerített Konrádot viszont több a soknál, még ha utána azt mondja is, hogy ő csak kérdezte. Akkor én is csak kérdezek, Pista, szabad egy ilyen emberrel szóba állni? Csak hogy egy nagy klasszikust idézzek, ha van az az összeg, amiért a hajam korpás, akkor van az a mondat is, amitől kezdve nincs beszéd.

Majd esetleg akkor, ha Göncz, Mécs és Konrád után kiáltja, hogy Sanyi vagyok, ezer bocs! És megvárja, amíg hátrafordulnak. Utána pedig mindezt elmeséli a nézőinek.

június - 16
Fel nem fogom, miért viselkednek egyes újságírók Európa-szerte úgy, mint a Satyricon hájas nézői az arénában, ujjukat folyamatosan lefelé görbítve. Ugyan miért kéne Casillas szobrát Kolumbusz Toledóban őrzött aranyából kiönteni, amiért egy büntetővel többet fogott ki, Donadoninak meg miért kell Mengeleként bujkálnia élete végéig azért, mert Buffon ujjai ezúttal öt centivel odébb voltak. Ez az EB elsősorban azért nagyszerű, mert úgy a vesztes csapatok, mint a szurkolóik el tudták viselni a vereséget, olyan volt az egész, mint a vurstli a Práterben. Ha nálunk csak két csapat annyira elviselné egymást!