Gasztrotér

Lakásétterem a Két Szerecsen Kávéház és Bisztró fölött • 1065 Budapest, Nagymező utca 14.

Para-Kovács Imre

2014. 02. 19. · Hócipő 2014/04

Az arany középút szélén álldogálunk, mármint társadalmi szinten, mert egyénileg éppen rajta, mondhatnám megengedően és fellengzősen, hogy a közepén, de nem akarok szerénytelennek látszani, nincs is mire. De a társadalom kétségtelenül kerüli a régit, a közepes megoldásokat, az emberek megpróbálnak kitörni a megszokott méretek fogságából, már nem szeretnek koncertre, étterembe vagy szimplán kocsmába járni, helyette inkább a mikro- és makrovilágot hódítják meg, a gigantikus fesztiválokat keresik, ahol százezren vannak együtt, vagy a lakáséttermeket, -kocsmákat, ahol viszont csak azokkal, akiket kedvelnek.

Tökéletesen megértem az embereket.

Mivel a fesztiválszezon még nem kezdődött el, fotográfus társammal egy lakásétterembe mentünk, mert mindenünk a trendek minél pontosabb és gyorsabb lekövetése, nem beszélve csillapíthatatlan kíváncsiságunkról. Ráadásul mindketten éltünk már akkor, amikor a buli egyértelműen házibulit jelentett, azaz a korai lakáskocsmákban, éttermekben nőttünk fel, főleg azért, mert nyilvános helyen előbb-utóbb jött a rendőr, a házibuliban pedig inkább csak utóbb.

Mert azt azért tudni kell, hogy a lakásétterem tulajdonképpen házibuli, azzal a szerencsés kiegészítéssel, hogy a haverok nem anyu testápolóját kenik a falra, hanem kulturáltan szórakoznak egy lakásban, ami ugyan nem az övék, de nem is a miénk, biztosítva ilyeténképp felszabadultságunkat. Nincs annál frusztrálóbb, mint amikor percenként kell megnézni, hogy nem zárta-e be a hűtőszekrénybe valaki Adolfot, a macskát.

Kereszty Gábor tulajdonos és üzletvezető gasztrotérnek nevezi a helyet, ami nagyjából és egészében lefedi a valóságot, a Két Szerecsen fölött található lakás elsősorban konyha és ebédlő, letisztult, funkcionalista terek, minimalista konyhadizájn, egyébként meg a középosztály fénykorát idéző berendezés, mintha minden rendben lenne mindenhol, pedig a helyzet ennél összetettebb, mert ugyan idebent minden rendben van, de odakint nem egészen ez a helyzet, azonban minek is törődnénk az odakinttel, amikor lehetünk bent is.

Mivel egy lakásétterem egy kicsit mindig a magánélet és közélet furcsa elegye, óvatosan rontunk be a fényképezőgépeinkkel és az egónkal, nehogy kizökkentsük a figyelemre nem túlzottan vágyakozó társaságot, azonban amikor meg látjuk Lakatos Márkot a konyhapult mögött, kicsit megnyugszunk. Az ő magánélete elvégre közélet.

A jelenet leginkább a Nemo kapitány 1954-es filmváltozatára emlékeztet, amikor a tengeralattjáró tetején rekedt túlélők szembesülnek az óriáspolippal, és kétségbeesetten küzdenek vele, míg Nemo kapitány meg nem szánja őket, és kinyitja a fedélzeti nyílást, hogy bemeneküljenek. Lakatos Márk valamit kavar, a háttérben pedig társai próbálják az — újságírószívnek oly’ kedves — tintahalat megfékezni, majd rövid tusakodás után megtölteni saját magával.

Ez így durván hangzik, különösen azoknak, akik tartózkodnak a húsevéstől, de szerencsére mi nem vagyunk ilyenek, igen, drága vegán olvasók, mi bizony megesszük a barátainkat, simán, lehetőleg sok fokhagymával és erőteljes hőkezelés után. De természetesen meg tudjuk azokat érteni, akik semmit sem esznek, aminek arca van, mondjuk, szerintem nekik találták ki a töltött polipot. Azokat is meg tudjuk érteni, akik semmit sem esznek, aminek árnyéka van, de velük nem szeretnénk találkozni.

Az est tematikája egyébként a fekete-fehér, helyi nyelvjárásban a black & white, és a polip fehér húsa, valamint a fekete tintájával színezett töltelék hibátlanul hozza az ívet, legszívesebben tejet innék hozzá, majd utána aktív szenet zabálnék hajnalig, azonban meghívásunk természetesen nem arra vonatkozott, hogy belezabáljunk Lakatos Márk főztjébe, hanem hogy szakavatott megfigyelőként és krónikásként feljegyezzük és elraktározzuk mindazt, ami ebben a gasztrotérben történik. Ebben vagyunk egyébként a legjobbak.

Polippal találkoztam már, éppen a természetes közegéből húzták ki, aztán a helyi szokásoknak és a gasztronómiai előírásoknak megfelelően mintegy két órán keresztül csapkodták a parti sziklához, hogy fogyasztható legyen. Ebbe valószínűleg belehalt, de ez a polipok sorsa. Azzal remélhetőleg önök is tisztában vannak, hogy a lábasfejűek nem minősülnek mind polipnak, hiszen a kalmárok (Teuthida) szintén a fejlábúak (Cephalopoda) közé tartoznak, de nyolc hosszú karjuk mellett két rövidebb is van, ellentétben a polippal (Octopodiformes), ami a fejlábúak (Cephalopoda) osztályába tartozó belsővázas fejlábúak (Coleoidea) alosztályának egy öregrendje. Mindezt nyilván érdemes figyelembe venni, mielőtt berontunk a konyhába.

Azzal nem fokoznám a káoszt, hogy vannak tízkarú polipok és csigaházas polipok is, bár a fűszerezésnél esetleg érdemes ezt is bekalkulálni.

A lakásétterem kiváló megoldás azoknak, akik hozzám hasonlóan, utálnak nyilvános helyen enni olyanokkal, akiket nem ismernek. Tudom, hogy a tudomány csodákra képes, és vannak már egészen korszerű antidepresszánsok, azonban én mégis maradnék a családi, illetve szűk baráti körben táplálkozás esetén, és mivel a lakásom nem alkalmas arra, hogy jelentősebb mennyiségű humanoid leülhessen benne, a lakáséttermet kifejezetten nekem találták ki, mármint ha feltámadna bennem a vágy, hogy embereket lássak, illetve velük együtt egyek.

Minden megoldás üdvözlendő, ami ebben a gasztronómiailag elmaradott városban, országban kiutat mutat, változatosabbá teszi az életünket, új színt hoz, vagy csak egyszerűen megpróbálkozik valami olyasmivel, ami egy lépéssel közelebb hozza az egyébként vészes tempóban távolodó Európát, a hanyatló nyugati világot, annak összes konyhájával, civilizációs áldásával és a rozsdamentes edénykészletével. Főzni jó, közösen főzni még jobb, ebben segít a gasztrotér.

A Két Szerecsenben érdemes érdeklődni, ha nagyon megjött a kedvük.

Fotó: Szebeni András