Országomat egy tevéért

Para-Kovács Imre

2014. 02. 19. · Hócipő 2014/04

Fordítva ültünk a lovon, Béláim, de ennek szerencsére egyszer és mindenkorra vége, mert végre megdöglött az a rohadt ló, és ló nélkül nem lehet fordítva ülni. Ló nélkül csak ülni lehet.

Volt egy furcsa gyakorlat a rendszerváltást követően, amikor a kormányzásról álmodozó pártok oly’ módon akarták céljukat elérni, hogy a lakosság nagyobb részét kitevő ostobákat megvenni, az örök kisebbségben szorongó okosakat pedig meggyőzni akarták. Ez volt az úgynevezett kampány.

Mindenki ezzel próbálkozott, még a Fidesz is, de végül mégiscsak ők voltak az elsők, akik rájöttek, hogy ennek semmi értelme, fordítva kell csinálni: megvenni az okosakat, mert ők kevesebben vannak, így aztán olcsóbban meg lehet úszni, és meggyőzni a butákat, mert ők buták, sokkal könnyebb beadni nekik bármit.

Kétségtelenül zseniális ötlet.

„Megvétel” alatt természetesen nem a konkrét szavazatvásárlást értem, hanem például Medgyessy Péter, az utolsó baloldali miniszterelnök azon lépését, hogy egyrészt fontosnak tartotta, hogy betartsa választási ígéreteit, másrészt pedig, hogy ezek az ígéretek és kormányzati lépések arra irányultak, hogy például a pedagógus ne legyen nyomorultabb, mint addig, vagy az egészségügyben dolgozók tudjanak hónap végén is húst enni. Ezek apróságok, de rohadt sokba kerülnek, mert nagyon sok pedagógus, nővér, rendőr, tisztviselő dolgozik ebben az országban. Az más kérdés, hogy a magyar gazdaság nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Tisztességes kormányfő azonban nem cselekedhet másképp, mert a többség érdekeit alapból helyezi a kisebbség érdekei elé, ha négy évnél hosszabb elképzelései is vannak. A szegények sokan vannak, a gazdagok kevesen, csodát tenni nem lehet, marad a sziszifuszi robotolás, hogy maradjon a kenyérre némi vaj 27-én is.

Nem egy látványos dolog, szakított is ezzel a gyakorlattal jelenlegi kormánypártunk, mert belátta, hogy a tömegek nem lesznek attól boldogok, ha egy kicsit kevésbé lesznek szegények négy év alatt, viszont a gazdagok nagyon boldogok lesznek, ha nagyon gazdagok lesznek, ráadásul töredék ráfordítással.

A fenti ellentétpárok nem függnek össze: a szegények nem buták, a gazdagok nem okosak, illetve vagy azok, vagy nem, de kétségtelen, hogy előbbiek sokkal többen vannak, mint utóbbiak.

Mind ez idáig azt gondolták a politikusok, hogy ha tesznek valamit a többségért, akkor ez szavazatokban jelentkezik, és ha meggyőzik a kisebbséget, hogy a többségért politizálni jó dolog, akkor szintén.

Ennek lett vége mostanában, mert a Fidesz agytrösztje kimatematikázta, hogy a többség nem ismeri az „elmaradt haszon” fogalmát, viszont rendkívül nyitott a metafizikára, imádja a nagy ívű hazugságokat, és lelkesedik a jelszavakért. A hatalom megtartásának feltétele tehát, hogy azok, akiknek nincs szavuk, játszadozzanak a felvonulásokkal, kapjanak gálaműsorokat a köztévében, tudatosodjon bennük, hogy a magyar a legszebb és legokosabb nemzet Európában, azok pedig, akiknek a szava elhallatszik a szoba-konyhán kívülre is, kapjanak koncot, trafikot, földet, bányát, gyárat és állami megbízatásokat.

A földesúrnak földesúr lesz a gyermeke, a társadalmi mobilitás azonban mégsem teljesen halott, mert aki észbe kap, rájön, hogy a Fidesz mellett kitörhet a nyomorból, az ügyes taktikázással, kiállással, rezsicsökkentő fórumszervezéssel, kampányolással simán felküzdheti magát trafikosnak vagy szóvivőnek, onnan pedig már csak a tehetségén múlik, hogy megáll-e a csillagos égig.

Mivel a teljes kommunikációs lefedettség már az előző kormány alatt megvalósult, és az elmúlt négy évben tovább erősödött, ellenvélemény nem hangzik el, a marginális orgánumok, rádiók, hetilapok alig zavarnak valami vizet, így aztán az ellenállás utolsó lehetősége a parlament, illetve az utca (lenne).

Utóbbival az a baj, hogy mindenki lapít, félti az állását, tart a megfázástól, nem szívesen hagyja ott kedvenc sorozatát egy tüntetés kedvéért, ezért tényleg úgy tűnik, hogy minden rendben van, hiszen csip-csup hazaárulás miatt háromszázan mennek az utcára, ha pedig megbombáznánk saját magunkat, akkor talán hatszázan.

A parlament már érdekesebb, mert ott elvileg nyilvánosságot kapnak az ellenvélemények, ha nem a közvetítési időn kívülre helyezik a vitát. A viták azonban szánalmasak és bicskanyitogató módon korlátozottak, így aztán az ellenzéknek nem marad más lehetősége, mint a figyelemfelhívó akciók parlamenti elővezetése, mintegy behozva az utcáról a civil tiltakozást, ha már egyszer ott nincs semmi.

Erre jön a házmestertempó, a leépült családfő módszere: apu, mennyi négyszer huszonhárom, durr, egy pofon, hülye gyerek. Visszapofázásért pénzbüntetés, kérdésért csak kitiltás. Nagyjából így áll a demokrácia Magyarországon, még szerencse, hogy a többség elégedett és nyugodt.

Kínából csókoltatjuk a baráti Iránt.