Mák-és dióárus
Megyesi Gusztáv
2014. 01. 22. · Hócipő 2014/02
Nem tudják a külföldiek, mi az a mák. Mutogatnak rá, hogy mi volna az a szürkéskék halom a kosárban, s amikor megtudják, hogy étkezési célokat szolgál rétesbe vagy kalácsra, kiflire sütve, viszont némi ópiumot is tartalmaz, akaratlanul is hátrébb lépnek. A legtöbb országban tilalomfa áll a mák előtt a határon; meg ne próbáljon valaki az Egyesült Államok területére lépni akár egy mákos kifli csücskével is, ha kedves az élete. Akad persze, aki óvatosan megkóstol három-négy szemet, az viszont nem tud meg semmit, a mák ugyanis csak darálva nyer értelmet; gyerekkorunkban mi sem tudtunk mit kezdeni nyár végén a bolgárkertészet végében termő mákkal, azon kívül, hogy zörögtek a mákszemek a gubóban, afféle rumbatöknek elment, ám ahhoz, hogy együk, daráló kellett volna.
Muskáték standján akad mákdaráló, kereken ötvenéves, egy régi kukoricadarálót alakítottak át, s persze tettek bele villanymotort. A mákot ma már mindenki darálva viszi, nincsenek is már a közértekben sem mákdarálók, igaz, kávédarálók és diódarálók sem, holott ezek külön álltak a kijárat közelében, ott ágaskodtak előttük az asszonyok, s verték az oldalukat, nehogy egy gramm is veszendőbe menjen. Miként otthon se darál senki, megveszik az emberek a darált mákot és diót, a mélyhűtőben prímán eláll.
Az kétségkívül előny, hogy Muskáték standja pár lépésre áll a Nagycsarnok Vámház körúti bejáratától, így egyből belébotlanak a külföldiek. De nem ők a fő vásárlók. A vevők háromnegyede törzsvendég, van, aki még Muskát Zsuzsa édesanyjánál is vásárolt, bejáratott kapcsolat ez, de a szó szoros értelmében. Nem tudni, van-e még az országban mák- és dióárus, akinek már az ősei is mákot és diót árultak, Muskát Zsuzsa nagyszülei mindenesetre már a második világháború előtt a Nagycsarnokban álltak a standjuk mögött. A nagypapa, Perl Miklós, a „Pipás”, nagybani tételben is árult, sőt szállodáknak, közeli cukrászdáknak is szállított. Amikor aztán 1979-ben meghalt, Zsuzsa édesanyja segített be a nagymamának, majd a vásárcsarnok átalakításakor kiszálltak egy időre, de 1990-ben már újra nyitottak, kibővítve a készletet babbal, borsóval, lencsével, aszalt gyümölccsel, tök- és napraforgómaggal, édesanyja halála óta pedig Zsuzsa áll a pult mögött nap-nap után.
Hozzá kell tenni, hogy a külföldiek a napraforgómagot sem ismerik, mármint a szlovákokon kívül, akik szintén nagy szotyolázók, le se tagadhatnánk a világ előtt, hogy testvéri népek vagyunk. Ezért is fájó, hogy a pirított napraforgómag még korántsem a magyar export húzótétele, árulhatnánk a szotyolát nagy nemzetközi kupák döntője meg világ-és Európa-bajnokságok idején a stadion előtt, jelezvén, hogy maradt még azért valami a magyar futballból; tán majd a miniszterelnök tesz lépéseket az ügy érdekében.
Hanem a mák izgat bennünket. Nem mint gonosz opiát, bár hogy például megbukjunk egy verseny után a doppingteszten, száz mákos rétest kellene megennünk előző nap, hanem a mák mint olyan. Hogy a mák ugyebár személytelen, nem gondozza a gazda, nincs vele vesződés, mint a gabonával, a máktermésben nincs benne a gazda verítéke, sőt, Muskáték is a nagybanin veszik a készletet, azt se tudván, honnét származik, aminek egyébként tényleg nincsen jelentősége; a mák mindenütt egyforma.
A dióról már nem mondható el ugyanez, a dió emberszabásúbb. Ezt onnét is látni, hogy nyár végén egyre-másra jelennek meg idős asszonyok tömött szatyrokkal a Nagycsarnok bejáratánál, hozzák a fa alól fölszedett diót, háromnégy kilót, de van, hogy csak másfelet. Minden egyes tételnek külön története van, a vásárcsarnok dióhegyei mögött fejkendős öregasszonyok hajolgatnak és szedik a termést, kezüket örökre zöldesbarnára festi a dió; nincs az embernek más választása, mint megvenni tőlük a diót.
Egyébként dióból és mákból is pont annyit kell venni, hogy a következő őszig elég legyen. A mák erre kifejezetten alkalmas, megvesznek Muskáték ezer kiló mákot jutányos áron, és az vígan eláll a raktárban. A baj inkább az, hogy hiába az ünnepek, a rezsicsökkentés és az őrült tempóban bekövetkező jólét, az emberek egyre nehezebben vásárolnak, Mikulástól az új esztendő első napjáig például lencséből csak ötven kiló fogyott el, holott a korábbi években kétszáz, vagy itt van az aszalt szilva, ami az 1680 forintjával olcsóbb, mint a Metróban, mégis sokáig nézik az emberek, mielőtt kérnek belőle húsz dekát.
Plusz a fűszerpaprika. Kék csomagolású fűszerpaprikán akad meg a tekintetünk, annyira kirí a többi közül, hogy nem csodálkoznánk, ha a paprika is kék volna benne. Nem kétséges, a kék szín jó ötlet. A piros csomagolású paprika már unalmas, nem mozgatja meg a fantáziát még nemzeti színű szalaggal sem, főleg hogy ma már a fűszerpaprikát meg se lehet kóstolni a piacon, az ÁNTSZ csak zárt csomagolású árut enged árusítani, noha az ember szívesen belecsippentene a paprikába: ha narancsszínű marad tőle az ujja, akkor az jó, abból nem vették le az olajat.
És akkor jön Úri Mihály, s kimér egy asszonynak tíz deka aszalt szilvát. Fölvetődik a kérdés, hogy ő-e az a bizonyos Úri Mihály, a híres zsoké. Igen, ő az. Legutóbb az abrakmester.hu-n érdeklődtek felőle igen élénken, mi lett vele. Pár évvel ezelőtt leesett a lóról, s eltört a csuklója, ami utána nem forrt össze rendesen. Hosszú hónapokig kínlódott vele, két-három évre el akarták merevíteni a csuklóját, de nem vállalta, már-már rendbe jött anélkül is, ám aztán zöldségesként a sok emelés újra kikezdte, így a végén Muskátéknál kötött ki; negyven éve ismerik egymást. Itt pakolgat most, kiszolgál, azt mondja, lovakról már régen nem álmodik, néha kimegy a galoppra, de ennyi, annak az időnek vége, most ez az élete, a mák, a dió, a lencse, tíz deka aszalt szilva.
Fotó: Szebeni András