Rezsicsökkentés és az unortodox konyha
Selmeczi Tibor
2014. 01. 22. · Hócipő 2014/02
Azt hinné az ember, hogy ilyesmi nem létezik, legfeljebb a Nemzeti Bank üzemi étkezdéjében, de a minap komoly tudósításban olvastam róla.A cikk arról szólt, hogy „a vendéglátóipar megkezdte az unortodox harcot az ételmaradékok ellen”.
Magyarra fordítva, hogy ne kelljen annyi tányéron otthagyott ételt szemétbe dobni. Japánban kezdték a harcolást. Ott ha valaki az étteremben a kivitt adagnak több mint a felét otthagyja, akkor pluszpénzt fizettetnek vele. Ha viszont hazaviszi, akkor semmi baj, nincs bünti.
Ugyanezt Ausztráliában úgy oldották meg, hogy amennyiben a kedves vendég teljesen lepucolja a tányért, akkor kevesebbet kell fizetnie.
Nálunk ez nagyon bejönne, hiszen élelmiszer áraink jóval többet emelkedtek, mint a nyugatiak. Egy ENSZ-kimutatás szerint a kinti élelmiszerár-index decemberben három százalékkal alacsonyabb volt, mint egy évvel korábban.
Itthon viszont megdrágult a zöldség, a krumplit már 200 forint körül árulják. Többe kerül a liszt, a cukor, a hús, a tojás.
Ha nem lenne ez a kampányszerű rezsicsökkenés, akkor nem is tudom, mi lenne velünk. Ugyanakkor kezdenek előbújni a szegénység vámszedői, mindenféle áramfogyasztás-csökkentő szerkezetekkel. Pár éve egy olyan találmányról is suttogtak, ami a benzinfogyasztást korlátozta. Emlékeznek még? Valami gyűrűt kellett a kipufogóra rátekerni. Marhaság! Állítólag egy gyomorra operált gyűrű viszont tényleg csökkentheti az elszabadult étvágyat, de ezt főleg azok tudják megfizetni, akiknek amúgy is van mit a kétszáznyolcvan forintos tejbe aprítaniuk.
Szerencsére a kérészéletű találmányok mellett a kormányzattól is kapunk segítséget, de magunk is sokat tehetünk rezsink csökkentéséért. Vannak, akik már annyira tudatos rezsicsökkentők, hogy a lakosság nagy részét megelőzve már ki is költöztek egy valóságos biokörnyezetbe.
Néhány méterrel odébb egy nyári lakban jóval több gondot kell fordítanunk a megfelelő öltözködésre, ugyanis nem eléggé szélvédett a hely, de itt szinte már teljesen mentesülünk a közüzemi számláktól. Igaz, bőven kárpótol minket az a bírság, amit akkor rónak ki, ha ránk bizonyítják, hogy életvitelszerűen fagyoskodunk.
Az ilyen unortodox körülmények között tengődő emberek mindennapi kenyerével is illene foglalkoznunk, hiszen sok ezren vannak, és hála az elmúlt esztendők sikereinek, újra sláger lett, hogy „A híd alatt, a híd alatt, a Margithíd alatt…”
Meleg ételre nem nagyon számíthatnak. De ne általánosítsunk, mert például a kispesti erdőben — tavaly tavasszal jártam arrafelé — komoly lakomákat csaptak az ott élő kinnszülöttek.
Közös bográcsban rotyogott a paprikás krumpli, a telepet viszont azóta felszámolták. Helyébe, csak remélni merem, fácánokat telepítettek. Az onnan (is) elzavart hajléktalanoknak igen nagy szükségük lenne a bevezetőmben ismertetett ausztrál típusú unortodox konyhára. De legalább arra, hogy az éttermekben megmaradt adagokat elfogyaszthassák.
A világválság idején élő Róbert bácsi megszervezte, hogyan lehet beszerezni népkonyháinak nyersanyagát. Végigjárta az éttermeket, vendéglőket, a piacokat, összeszedte a már kókadt zöldségeket, fonnyadt káposztákat, és ezeket összefőzve levest osztott. Meleg levest. Igaz, állítólag meg is gazdagodott végtelen nagy jóságában, de hát a maiak is meggazdagodnak, és még levest se osztanak. Legfeljebb egymásnak földet.