Udvari lantos kerestetik
Bakács Tibor Settenkedő
2013. 12. 23. · Hócipő 2013/26
Ült a kerál kacsalábon forgó vidéki tanyáján, és búslakodott. Sóhajtozott, könnyét pergette, mindhiába, mert nem talált birodalmában egyetlen magyar írót sem, aki megsüvegelte volna. Jól esett vóna neki egy kis Závada-biccentés, Esterházy-féle puncsolás, de sehol egy szonett, egy hős eposz.Pedig megtett mindent, hogy az ő bociszemű népe boldog legyen. Hiába adta legkisebb lányát feleségül a hétfejű, közgépes sárkányhoz, hiába építetett a kertjébe a kicsiknek stadiont, hiába adta át udvarnépének a drogkereskedelmet, hiába köpte le idegen országok méltóságait, csak szarszagú írócskák ünnepelték őt himnuszaikban. Szomorú volt a kerál, mert már csak olyanok az uralkodók, hogy fáj nekik az írástudók árulása.
Amikor hallotta, hogy mesét írnak róla, iziben jó kedve kerekedett, és Parti Nagy Lajoskáról akarta elnevezni a kedvenc labdáját. Még idejében szóltak neki, nem oda Buda, Fehérvárról Felcsútra menő hadi utu rea, az aljanép éppen hogy csak nem gurul a kacagástól, amikor a mesemondó kinyitja száját, hogy adomázzon a fülkeforról. Többször is felolvastatta házi rabszolgáival,- de hát hol itt a vicc, hol itt a gúnyulás? – nem értette. Lábfejénél heverő lantosának, Ákosnak –, aki értette a regiszterek közötti hangot és jelentést, olyan jó füle volt – hogy felvilágosította az aljas cselről urát, akinek harchoz és rezsicsökkentéshez szokott agyveleje. Ilyenkor jólesett a kerál fülének az udvari zene, amit örömzenélésnek hívtak azok, akik ezen felül is kaptak pénzt. Az „új jak” (Rózsi, Balázs Fecó, Pataky Attila) hamar feledtették a „régieket” (Schiff, Fischer, Kurtág), és azóta minden jobb, még a hold is sajtból van.
Mégis dühös lett a kerál, mert bár mindenféle könyvbe, ami kis asztalon állott díszes bőrkötésbe, az ő nevét írták, ez a magát partiképes Nagynak hívó Lajos soha nem írta le az ő becsületes nevét a meséjében. Haragjában szörnyű bosszút állt, megostromolta, és földig rombolta a Trafót, a Műcsarnokot, a Nemzeti Színházat, az Új Színházat, a honi filmgyártást, hosszan lehetne sorolni, miképpen lettek földönfutók a csepűrágók és borgőzös cinkosaik, a filozófusok. Ennek ellenére még mindig voltak a szittyák között dacos grecsók, és sunyin lapuló spirók, patkányfélék, akik nem átallottak azt írni, amit gondoltak maguktól.
Ritkán voltak a kerál életében vigasztaló napok, mint például amikor Bächer Iván saját magától meghalt. Most is abban bízik, ha sokáig uralkodik aprócska országában, nem őt felejtik majd el, hanem a magyar irodalmat. Nem buta egy kerál, az biztos.