Időkerér Gyurászik Lászlóval
Murányi András
2008. 05. 07. · Hócipő 2008/10
Hány liter olaj ért egy gumit? Egyebek között erre is választ kapunk Gyurászik Lászlótól, aki a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején - például Németh Kornél társaságában - olyannyira csuda dolgokat mutatott be a crossosok mezőnyében, hogy még a nagy szovjet bajnok is gratulált neki. S miközben éltek és virágoztak a Béke Barátság Kupák, Gyurászik edzés címén kvázi kidöglesztette magát meg kutyáit. Ráadásul egy időben sok fóliát is használt!
- Kifutottam már az időből!
Motorral érkezett?
Nincs motorom.
Viccel?
Nem én! Akkor ezt most vegyük át. Egyrészt: nem hiányzik. Másrészt: kifutottam már az időből ahhoz, hogy vagánykodjak. Harmadrészt: motorral nem lennék biztonságban a kaotikus állapotokat előidéző autósok között. Nem utolsósorban: megvan nekem a saját sportom.
Az autózás?
A futás, amely nem csupán azért tesz jót, mert a gumiszerelő-szakma képviselőjeként rengeteg port szívok, hanem azért is, mert jó társaságban darálom a kilométereket.
Fuss, Forest, fuss?
Mélyebbről indítanék. Kilencvennyolcban, főként a motocross űzése céljából megalakítottuk Bugyiban a Gyúró Team SE-t, aztán ráébredtünk, hogy nem tudunk lépést tartani azokkal az anyagi igényekkel, amelyek föl-fölmerültek egy-egy versenyző szerepeltetése kapcsán. Úgyhogy inkább maradtunk az atlétáknál, akikkel csodálatosan érzem magam. Futunk? Futunk! És már indulunk is. Nemrégiben fölszaladtunk a Normafához.
- Fölvittem a csúcsra a teherautó-gumit!
A betyárját! És mennyi a penzum: négy-öt kilométer?
Az gyerekesen kevés lenne; úgy kábé tíz-tizenhárom kilométer.
Ön nyert!
Általában ez annál is inkább így van, mivel nem tudok hátul maradni. Nekiállunk futni, hol ketten, hol hatan, és bár az elején megy a duma, kisvártatva elfogy a szó. Lendületből megyünk, a kocorászás nem a mi világunk. Aztán a végén beülünk egy kávéra meg egy sütire, és marha jól eldumálunk a világ dolgairól.
Tényleg semmi motor? Csak akad valahol egy icipici?
Amatőr fiúk időnként fölkeresnek, hogy megmutassák magukat, mondjak már véleményt. És igen, ilyenkor megesik, hogy nem bírom nézni, ami előttem zajlik: elkérem a járgányt, s csinálok egy-két gyors ívet, fék nélkül vagy rövid féktávval.
- A cetkás világban meglendülni is nehéz volt!
Értem én.
Úgy kezdődik mindig, hogy nézzem már meg a gyereket. Az apák még emlékeznek rám, és hozzák a fiaikat.
Csókolom, Gyurászik bá’?
Valahogy úgy. Viszont lemegy néhány kör, és a többség már azt hiszi magáról, hogy tud motorozni. Pedig akkor még hol vagyunk a helyes ujj- vagy térdtartástól?
Képzelem a fejét, ahogy menet közben durran szét.
Annak idején valamiért eljutottunk a vb-szintig, és a Béke Barátság Kupán valamiért odajött hozzám gratulálni a háromszoros világbajnok szovjet Mojszejev. Én speciel még égtem a bizonyítási vágytól, és szerencsére mindig is olyan közegben motoroztam, ahol a jobbak húztak maguk után. A cetkás világban meglendülni is nehéz volt, aztán KTM-mel mehettem, de mindvégig tartottam magam ahhoz, hogy nem elég, ha csak megmosod a motorod.
Most jön az, hogy a motornak is lelke van?
A Hondának tényleg van! Mindig is azt mondtam, hogy legalább annyi időt kell tölteni zsírozással, vizsgálgatással, küllőhúzással, amennyit mész a motorral. És ha ennyire odafigyelsz rá, akkor biztos lehetsz benne, hogy olyan dolgokat is észreveszel, amiket felületesebb kezelés esetén nem; mit tudom én, hajszálnyi repedést. És akkor a gép nem hagy cserben.
Kezdem érteni, mitől dúskált a sikerekben a hazai crossmotorozás! Hogy is írták? „Németh Kornél és Gyurászik László képes volt arra, hogy méltó ellenfelei legyenek a nemzetközi élvonal elején motorozó csehszlovák és szovjet versenyzőknek.”
Nyertem BBK-futamokat, voltam a topon és annak közelében, de meg is küzdöttem érte. Az első időkben talpon maradni is iszonyatosan nehéznek látszott, és istenem: mennyit rivalizáltunk Németh Kornéllal! Ugyanakkor a legnagyobb lökést az öreg Borka Janitól kaptam, aki azt mondta nekem: ha a harminckilós súlyzóval nehezített békaügetéses tréninget követően azt kérik tőled, menj be a szántásba ömlő esőben, anorákban, s fussál kipurcanásig, akkor te azt megteszed, és ez azért jó, mert megvan benned a nélkülözhetetlen flúg; csináld! Mintha egy pszichológus szólt volna belőle.
- Nemrég fölszaladtam a Normafához!
Azért nem békaügetett harminckilós súllyal, ugye?
Sőt. A kiskunlacházi dombokon sűrűn edzettem úgy, hogy vagy felgurítottam, vagy fölvittem a csúcsra a teherautó-gumit, majd legurítottam onnan úgy, hogy menet közben megelőzzem. Szép kis rohanások voltak... De ennél van keményebb.
Hallgatom...
Anorákban, pulóverekkel, dupla zoknival negyven percet futottam az amúgy is kevés levegőt adó kukoricatáblák között. Fél távnál egyperces pihenőt engedélyeztem magamnak: nyakamra vizet locsoltam, aztán indulás tovább! Volt, hogy a kutyáim is velem tartottak; öt perccel később értek haza, mint én, hogy aztán kifeküdjenek, és hosszú lihegés után ebben a testtartásban, vízszintesen igyák a tálból a vizet... De van még ennél is durvább...
Ennél is?!
Hatkilós mellényt vettem magamra; azért nyomott ennyit, mert a belsejébe fóliába csomagolt homokot raktam. Pluszban két darab kétkilós súlyzót vettem magamhoz, és bokáig süppedő homokban futottam a szántásban. Azzal a megkötéssel, persze, hogy viszszafelé nem léphetek a saját magam által kitaposott részekre, mert az könnyebbség lenne. Ehhez képest az, hogy most fölfutkározunk a Normafához, vígjáték. Versenyszerű keretek között szó nélkül fölfutottam a Kékes-csúcsra is. Ötször. És akkor most képzeljük el, hogy a szovjetek még ennél is fanatikusabbak voltak: az egyik verseny reggelén csattogásokra és lihegésekre ébredtünk a szállónkban, hát látjuk, hogy derék barátaink most tértek vissza a tíz kilométeres futóedzésről. Majd zuhanyoztak, reggeliztek, és mentek ki a pályára versenyezni.
- Megalakítottuk Bugyiban a Gyúrú Team SE-t!
Crossban is ment a testvéri adok-veszek?
Hogyne. A csehszlovákok az új fejlesztésű gumijaikért először másfél, majd két liter olajat kértek tőlünk. De én nem voltam egy nagy üzletelős: genetikailag voltam képtelen rá. Akadt, aki az Autó-motort laponként tépkedve csereberélgette valamire; a románok a rágót szerették, a bolgárok pedig megőrültek a Rubik-kockáért. Ezt leszámítva jól éreztem magam a közegben, és szerencsére olyan klubokban szerepelhettem, amelyekben jó csókák voltak. A Honvédot imádtam, egészen addig, amíg Drapál Jancsi meghalt: utána elillant az a csodás miliő. Jancsi minden hétfőn elbeszélgetett velünk; milyen volt a hét végi verseny, hogy’ érzed magad, és tényleg érdekelte. Jancsi, Szabó II. László, aztán az orvosom, Károlyi Miklós és a szerelőm, Molnár Tibor jelentette nekem azt a négy embert, aki önzetlenül s még néha titokban is segített nekem.
Aztán vége lett.
Az utolsó versenyem végén fölraktam a motort az utánfutóra, és elhajtottam. S nagyon meghatódtam, amikor a nagykátai klubom vezetői búcsúajándékként azt mondták: és ez a motor a tiéd.
Nevető harmadik
- Én hoztam Kínából az első érmet!
Talán nem árulunk el azzal nagy titkot - vagy mégis, mert erről még sosem volt szó -, hogy Talmácsi Gábor roppant mód szeret vásárolgatni Sanghajban, ebből adódóan rendre egy nappal a „hivatalos” érkezés előtt tolja be motorját a verseny helyszínére. Amint azt a hozzá közel állók említik, a nemzet Talmája általában egykilós poggyásszal indul útnak, ellenben tízkilóssal jön haza: nem csupán heves táska- és óramániája okán, hanem azért is, mert alkalmilag finoman megkérik őt a barátai, hogy hozzon már nekik néhány különleges apróságot. S Gábor természetesen hoz. Most, a Kínai Nagydíj előtt speciel két barát adott át neki viszonylag terjedelmes listát, „ha van időd...” felkiáltással, s bár arról egyelőre nincs információnk, hogy Talmácsi megvette-e a kért dolgokat (annyit segítségül: általában tényleg megveszi), azt pontosan tudjuk: a magyar motorsport első világbajnoka nem csak saját magát és bőröndjeit hozta haza az ázsiai országból. Hanem - végre, igen - a harmadik helyezésért járó díjat is! E pozíció már nagyon, de nagyon kellett az évadnyitó óta folyamatos gépproblémával küzdő, hol kiálló, hol a középmezőnyben bedöcögő címvédőnek, aki e produkciójával - négy futam után - följött a 125 köbcentis kategória összetett pontlistájának a nyolcadik helyére. S noha még most is tapsolunk, azért azt föltétlenül jegyezzük meg, hogy a nemegyszer az élen is föltűnő Talmácsi ezúttal sem suhanhatott végig az eső áztatta aszfalton lazán, könnyedén. Tudniillik az olasz Andrea Iannone sikerével (ez ám a meglepetés!) zárult vetélkedő vége felé megint gondjai akadtak a motorjával; konkrétan a kétkerekű felmelegedett hűtővize miatt kellett óvatosabban tépnie a járgánnyal a viadal zárószakaszában, mivel - amiként azt maga az érintett közölte higgadtan - „rövidebb volt az áttétel, hiszen esős versenyre készültünk”. Ha ez a probléma nem áll fenn, akkor az utolsó köröknél már a motorjához könyörgő („Kérlek, bírd ki!”) klasszis még a másodikként zárt francia Mike Di Megliót is megelőzhette volna... De már megint az a fránya volna. Mindenesetre most ne tegyünk mást, mint örüljünk e sikernek, meg annak, hogy Talmácsi Gábor - nem először állapítjuk meg - tényleg emberből van. Hiszen a vasárnapi futam után tartott sajtótájékoztatót követően nem felejtett el azzal elköszönni a népes nézőseregtől, hogy „...és minden édesanyának boldog anyák napját!” A magunk részéről meg boldog versenyeket kívánunk. Sok kis apró, a vetélytársakat elbizonytalanító első helyezéssel.
- Még egy ruha nem hiányzott!