Antall József visszatér

Megyesi Gusztáv

2008. 05. 07. · Hócipő 2008/10

„Ismét megtalálták Antall József mellszobrát”, jelentette múlt héten a Magyar Távirati Iroda, és senki nem kapta fel rá a fejét. Pedig illett volna. Az „ismét megtalálták” formula arra enged következtetni, hogy Antall József néhai miniszterelnök egyébként bronzból készült mellszobrát menetrendszerűen szokták ellopni eredeti helyéről, a főváros XV. kerületéből, ám mindannyiszor előbb-utóbb rálelnek, hogy aztán kezdődjék minden elölről.

Korábban az Antall-szobor ellopása után két dolog szokott történni.

A Magyar Demokrata Fórum már az eltűnés órájában kommünikét ad ki, amelyben jelzi, hogy mélységesen meg van döbbenve, sőt föl van háborodva, hogy a rendszerváltás utáni Magyarország első miniszterelnökének emlékét így meggyalázzák.

Ezzel párhuzamosan a nem kifejezetten hivatalos tőzsdén jelzik, hogy a bronz színesfém-kereskedők által megállapított felvásárlási ára kilónként hatszázhúsz forint, ami csökkenést mutat az előző havi árindexhez képest, viszont a tiszta vörösréz ára emelkedőben van, minek következtében senki sincs megdöbbenve, pláne nem fölháborodva, hanem mindenki tudja, hogy a közeljövőben bronzszobrok helyett inkább távközlési vörösréz huzalok fognak tartózkodási helyet változtatni.

Most viszont az MDF mélyen hallgatott, amiből nyilván nem az antalli örökség felülvizsgálatát kell kiolvasni, hanem esetleg csak a pártvezetőség belefáradását: Antall József arra ítéltetett, hogy az emlékét őrző szobrok állandó változásban legyenek, mint maga a való élet. Hol van már az az idő, amikor Dávid Ibolya a randa, veres festékkel meggyalázott Antall-szobrot önnön kezével sikálta tisztára az orvostörténeti múzeum melletti parkban? Szerintem az MDF-nek hamarosan ideológiával is elő kell rukkolnia, miszerint a néhai miniszterelnök országlása alatt még békében és gazdagságban élt a magyar, ám mára már megélhetési bűnözővé kellett züllenie, hogy nem ismerve Istent és hazát, rozzant taligán tolja a színesfém-kereskedő udvarára a magyar nép legnagyobb fiainak élethű mását.

Igen ám, de Antall József bronzszobrát nem színesfém-kereskedők udvarán találták meg, hanem a Rákos-patak medrében, mégpediglen ottan játszó gyerekek. Most akkor vagy az van, hogy a bronznak a tőzsdén hirtelen a nulla felé zuhant az ára, mondjuk, azért, mert az ország többi pontján is megnőtt a bronzáruk mozgása, azaz túlkínálat lépett fel a színesfém-kereskedő telephelyén, azt pedig közgazdasági tanulmányainkból tudjuk, hogy létezik olyan piaci helyzet, amikor a kávét is inkább a tengerbe érdemes önteni, mint üzletelni vele.

A másik verzió, hogy valakik egyszerűen utálják Antall Józsefet.

Nyilván a kommunisták. Vagy a fideszesek. Vagy az újnácik valamelyik szabadcsapata. A baj csak az, hogy utálni se könnyű mesterség. Mert ha utálok valakit, már értve ezen az emlékét, miért lopom el? Egy szobrot a gyűlöletünk és megvetésünk jeléül meg kell becsteleníteni, de úgy, hogy az eredményt az egész világ lássa; a magyar hazafias erőknek igen kifejlett kultúrájuk van az efféle, szobrokat érintő utómunkálatokban. Károlyi Mihályról már most azt hiszi a fiatalság, hogy ő volt az a magyar államférfi a Tanácsköztársaság előtt, aki rendszeresen, körülbelül kéthetente vörös festéket öntött önnönmagára (a felesége is ezért volt „vörös grófnő”), a rendszerváltás óta ugyanis legalább hússzor pingálták át vörösre a szobrát. Mint ahogyan nem úszta meg John Winston Churchill, sőt Ronald Reagan, de még George Washington sem. Mi több, Kerényi Jenő Anya gyermekével című szobra is kapott már horogkeresztet az oldalára, figyelmeztetésül, hogy a kommunizmus és Trianon szelleme anya és gyermeke képében is felütheti a fejét. A legsikeresebb nemzetmentő akció azonban az volt, olvasom a 168 Órában, amikor Joseph Haydn szobrára festették rá, hogy „Rohadt fasiszta”, minthogy egy aradi vértanúkról szóló film vetítése után a nemzetmentő erők összekeverték a zeneszerzőt Haynauval.

Ha egy szobrot vörösre festve, összefirkálva, megcsonkítva, tehát meggyalázva hagyunk a helyszínen, sokkal nagyobb hatást érünk el. Ám ha már ellopjuk, lehetőleg úgy tüntessük el, hogy soha ne kerüljön elő, legyen ebben vezérlőcsillag a kádárjánosi koponya. Ám hogy a tettes a Rákos-patak hullámaiba veti a szobrot, az se nem megélhetési lopás, se nem politikai tett, egyszerűen a szabadidő eltöltésének teljesen haszontalan és dilettáns módja, ráadásul komoly tudatlanság rejtezik mögötte. Alig másfél hónapja Miskolcon döntötte le egy fiatalember Antall József szobrát, s ebből az esetből tudjuk, hogy azok a tizenévesek, akik nekimennek a néhai miniszterelnök emlékének, azt se tudják, kicsoda volt ő.

Ilyenkor kell ugyebár azzal folytatni, hogy hát akkor meg kell őket ismertetni nemzetünk nagyjaival (iskola plusz szülők felelőssége). Én azonban nem tudom, baj-e, ha a mai fiatalság nem ismeri a rendszerváltás politikusait meg utódaikat. Nekem volt alkalmam látni, hallani, ismerni őket, nekem Antall József is ugyanaz a mulatságos alak volt, mint a többi. Most, hogy az ország lakosságán kívül mindenki (a sajtó) a koalíciós szakításról beszél, valaki megkérdezte Tölgyessy Péter politikai szakelemzőt, ennek ellenére értelmes embert, hogy szerinte ki kerül majd be a jövő nemzedékek történelemkönyvébe. Senkit se tudott megnevezni, egyedül Antallt, ám őt is csak azért, mert vele kezdődött ez az egész, amiben most élünk.

Aki meg méltó lenne rá, még várat magára, vagy még meg se született. Ennélfogva egyáltalán nem kellene szobrot készíteni magyar politikusról, se bronzból, se semmiből.