Időkerék Juhos Árpáddal

Murányi András

2008. 04. 09. · Hócipő 2008/08

Tudja ő is, milyen leharcolt „Rabomobillal” világbajnoki futamra
utazni, azaz: negyven fokban 40 kilométer per órás sebességgel haladni- lejtőn 70-nel is! -, eközben pedig a rakodótérben benzines
hordókon ücsörögni, este színhelyre beesni, hálózsákban aludni,
majd másnap valamelyik menő Rolls-Royce-a mellett ébredni.
Azok a klasszikus idők, ugye? Juhos Árpád, aki az 500 köbcentis
kategóriában kis hazánk első világbajnoki pontjait szerezte, bőséggel
megélt Rejtőért kiáltó túrákat, hogy aztán - a többi közt -
Drapál Jánossal vívjon csatákat. Juhos most a Wiseco hivatalos
magyarországi forgalmazója, s amennyire könnyű ezt kimondani,
annyira nehéz megtalálni őt...

- Sokszor kaptunk piros lámpát!

Végre megérkeztünk!

Hát, magából se lenne navigátor!

Micsoda?! A negyedik lámpánál fordultunk jobbra, úgy, ahogy ön mondta!

Az kizárt: akkor tíz perce nem Felsőgödről hívott volna!

Jelentem, negyedik lámpa volt!

Biztosan nem. Először is: ide, Dunakeszire beérve látták azt a panziót, aztán a gyalogosátkelőt jelző lámpát, majd...

Hoppá: a gyalogosátkelő is számít?

Miért, ott nincs lámpa?

Rendben, ön nyert! És akkor most frappánsan beszéljünk másról, például arról, hogy milyen volt vb-pontokat szerezni ötszáz köbcentiben.

Nagyszerű, ám mindenekelőtt szeretném elmondani a nacionálémat.

Tessék!

Ötszázban és háromszázötvenben egyformán háromszor, kétszázötvenben kétszer nyertem magyar bajnoki címet; suberbike-ban nem hivatalos hazai első vagyok, ezt a szakágat én honosítottam meg itthon; összesen harminc versenyt nyertem, nem utolsósorban sokszor végeztem a második meg a harmadik helyen, azért sokszor, mert előttem volt egy Drapál János.

- Helyet cserélgettünk egymás között Agostinivel és Uncinivel

Úgy tényleg nem lehetett könnyű.

Janiban anno a világ négy legjobb versenyzőjének egyikét tisztelhettük, és nemcsak szakmailag, hanem emberileg is fölnéztem rá. Hogy mennyire segítőkész volt, arra hadd meséljek el egy esetet. A Sachsenringen, a kétszázötvenesek edzésén történt, hogy speciel enyém volt a legjobb, míg Janié a második edzésidő, viszont az utolsó tréning végén hirtelen csöpögni kezdett az olaj a gumimra. Kiálltam, és láttam, hogy a Yamaha száraz kuplung szimeringje bemondta az unalmast; itt a vég. Romokban ültem a motor mellett, tudván, hogy nincs tartalék alkatrész, ráadásul keleti barátaink közül ebben senki nem tud segíteni, amikor megjelent mellettem Jani szerelője, Hamar Zsiga bácsi. Nézte, nézegette a motort, majd elment, kisvártatva pedig megjelent Jani, és ledobott elém egy zacskót a tartalék alkatrésszel: akkor holnap megmérkőzünk!

És ki nyert?

Jani...

Mi van, ha nincs Drapál?

Nélküle a magyar motorsport nem lett volna olyan, amilyen. Jani a nagyságával, a tudásával húzott bennünket előre, amire szükség is volt, tekintettel arra, hogy szegény keletiként harcoltunk a gazdag nyugatiakkal szemben. Mi otthon sem számítottunk túlságosan elismert sportolóknak: rólam például többet tudtak Ausztriában, mint Magyarországon. És akkor itt térek rá az ön gödi kalandozásai után föltett első kérdésére, miszerint milyen volt ötszázban vb-pontokat szerezni. Különleges, miként az is, hogy az utolsó magyar bajnoki címet én szereztem e kategóriában, hetven és hetvenegy után hetvenkettőben, abban az évben, amikor elvették a sportág tradicionális helyeinek egyikét, a Népligetet, és abban az évben, amikor megkaptam a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója kitüntetést. Az ominózus ötszázas vb-versenyen egyébként kilencedik lettem, kört kapva Agostinitől és Pasolinitől... Képzelje el, megy a futam Opatijában, a tömeg ujjong, lélekben én is kezdek emelkedni... És ekkor, ahogyan hajolok be az egyik kanyarban, a hónaljamban Agostini, a tankomnál pedig Pasolini tűnik elő hangrobbanásszerűen, s már mindkettő száguld is tovább... A verseny után sokan gratuláltak, de én kikészültem, s azt mondtam: otthon leadom az összes papíromat, a jogosítványtól az úttörő-igazolványig.

Nem tette!

Pedig csak küzdöttünk az elemekkel. Hetvennyolcban, a háromszázötven köbcentisek brnói futamán megesett, hogy az ötödik-hatodik-hetedik helyet cserélgettük egymás között Agostinivel és Uncinivel, majd az utolsó előtti körben kész lett a főtengelyem. Ha sikerül befejeznem azt a futamot, talán másként alakul a karrierem, de hát tudomásul kellett venni: azon túl, hogy részbeni elszigeteltségünk miatt minden évadban kiesett néhány vb-futam, és ezt a hátrányt összesítésben nem lehetett ledolgozni, technikailag komoly kihívásokkal találtuk magunkat szembe. Nem csoda, ha a nemzetközi versenyek előtt abban bíztunk, hogy a futamon essen az eső; akkor ugyanis lóerőben elfogynak a különbségek. Amíg Nyugaton kiépített pályákon gyakoroltak, addig mi nem szoktunk hozzá a tiszta területhez, csak a rosszabb minőségű aszfalthoz, amelyre már akkor rámentünk, amikor eltűnt a hó.

Jól élt?

A honvédos fizetésemből, négyezer forintból két dugattyút sem tudtam volna venni, de egyebekben többet kaptam, mint az akkori átlag. Egyrészt mehettem Nyugatra, ami óriási dolog volt, ráadásul a túrák során olyan kapcsolatrendszerek alakultak ki, amelyek többsége a mai napig megvan; másrészt sportolónak mindig is könnyebb volt picit nagyobb táskával hazajönni a határon... Az átkosban a barter működött: ha jól sáfárkodtunk az ismeretségünkkel, akkor mindig volt kihez fordulni. Magam is sok komoly embert ismertem és ismerek, már csak onnan is, hogy egykor Jani apja, Drapál Ferenc tábornok volt a szövetség elnöke. Na de annyira azért nem lehetett ugrálni, hogy az ember Nyugatra szerződjön. Emiatt Ausztriába se mehettem, pedig micsoda feltételeket kínáltak!

- A víz is nagyon kemény tud lenni!

Meg sem kérdezem, mi lett volna, ha.

A lényeg: kint, magyar motorosként általában törpének éreztük magunkat. Főként abban a korszakban, amikor a mind gyorsabb változások következtében napról napra korszerűsödött a technika, és egyre nehezebb volt hozzájutni a fejlesztésekhez. Hockenheimben egyszer hirtelen azt vettem észre az edzésen, hogy miközben a krapekok lazán, mélyen fordulnak, én a kanyarokban csak erőlködök. Aztán a depóban szétnéztem, és láttam, hogy a Michelinnél meg a Dunlopnál glédában állnak az új gumik... Volt receptünk az ilyen szituációkra, előkerült hát néhány karton orosz pezsgő: sziasztok, itt van némi szuvenír, és ha kaphatnánk néhány gumit... Nemhogy adtak, még fel is szerelték, így a következő edzésen végre fektetgethettem a motort szépen. Azt a kevés pénzünket, ami volt, visszaforgattuk a motorba; Drapál Jani vb-futamot nyert, aztán vett egy napszemüveget a feleségének...

Talmácsinak már könnyebb?

Bizonyos tekintetben igen, ám ne felejtsük el: Talma hosszú és rögös utat járt be. Tudom, mit beszélek: előttem nőtt fel... Régebben azt mondtam, hogy Drapál Jani volt a magyar Valentino Rossi, ma már így fogalmazok: Talmácsi Gábor a magyar Talmácsi Gábor. Magának vívta ki a diadalt, de abban benne van Drapál, Szabó II és számos más versenyző, aztán benne van Böröczky József, aki mindenhová bekerült és bekerül, hogy kapjunk gyertyát, olajat, gumit... Szóval, benne van az évszázados magyar motorsport. Mit csinált, amikor

Talmácsi világbajnok lett?

Ugráltam ebben a presszóban, ahová most nagy nehezen idetalált. És bár ez nálam természetes, mert a családomat áthatja a sport - bátyám, József a pingpongszövetség technikai igazgatója, húgom, Eszter ifjúsági Európa-bajnok asztaliteniszező, fiam, Árpád jet-skiben most került fel a profik élmezőnyébe -, átalakítottam e helyiség életét is: jó ideje csapatban szurkolunk. És miközben akad, aki kirohan innen, mert nem bírja a feszültséget, én végig itt vagyok, s Talmával együtt ülök a motoron. Kezem ugyanúgy izzad, mint az övé. Murányi András

- Mögém ülsz?

Hogy hányan dobták el a nappaliban a sós mogyis tálat másfél hete, amikor Talmácsi Gábor motorja újfent megadta magát, de most annyira, hogy idolunk még csak tizenkettedikként sem tudott átkocogni a célon, azt nem tudjuk, ám gyanítható: akadtak néhányan. Miként valószínűsíthető, hogy az össznépi húhából - …zmeg, láttad ezt? - abban a pillanatban Talmácsi semmit nem érzékelt. Agya gépként zakatolt a jerezi aszfaltról letérvén, hogy akkor ez most hogy’ történhetett meg ismét? Mi romlott el? Eh. Ha valahonnan, hát e rovatból tudjuk (fölvilágosító: Harmati Árpád), hogy hiába a csapatmunka (stb.), ha menet közben, sutty, tönkremegy egy tízezer forintos gyertya: akkor odaveszik minden. Főbulvárlapunk meg is találta a hibát valami csapágyban - motorkép, benne nyíllal a bűnös alkatrész -, a polgár pedig szomorúan lapozott tovább, megállapítva magában a topközhelyek egyikét: olykor „ennyi” a különbség a csúcs és a mély között. Noha tényleg: egy kis izé simán átalakít nevetősből síróssá, budapesti motorkiállításon csinos nőt puszilgató sztárból leforrázott címvédővé, akin most biztos a világ nevet... Pedig dehogy. Talmát lassan várják a dobogónál.

- Vajon ma kit fognak megkoronázni?

- Siess a fotóval!